Kategória: Uncategorized 1 / 2 oldal

A szeptember tökéletes alkalom arra, hogy lelassuljunk és jelen legyünk. Ez az egyensúly hónapja, egy olyan időszak, amikor a nyár felfokozott energiája finoman átadja helyét az ősz nyugalmának. A természet ritmusát követve az élet hangulatosabbnak és kevésbé sietősnek tűnik. Lehetőséget ad arra, hogy gyakoroljuk a hálát olyan dolgokért, amelyekért gyakran keményen dolgoztunk, de végül megszoktuk és természetesnek vettük. Ugyanakkor annyi minden történik az ember életében, idén is annyi mindent meg kellett oldanunk, hogy az embernek muszáj felállítani a prioritást, elvégre attól, hogy sok dolgunk van, nem lehet káosz körülöttünk.

A jól bevált módszerhez folyamodtunk, meghatároztuk, hogy mi az, ami sürgős és fontos; mi az, ami sürgős, de nem fontos; mi az, ami fontos, de nem sürgős; és mi az, amit meg kell csinálni, oldani, de nem sürgős és nem is annyira fontos. Ezen kategóriák mentén igyekeztünk egyensúlyozni és bizony nagyon sok mindenre már nem maradt idő vagy energia vagy pénz. Viszont, ahogy telik az idő, ami nem annyira sürgős és nem annyira fontos, már az is átkerült a sürgős és fontos kategóriába. Így történhetett meg, hogy az elmúlt hetek és hónapok arról szóltak, hogy görgettünk magunk előtt bizonyos dolgokat és tételeket, és amikor ezekre került volna a sor, akkor derült égből villámcsapásként kerültek elő azonnal megoldandó feladatok. Ez azt eredményezte, hogy kidolgoztuk magunkat rendesen, mindig volt mit tenni, de ami tervbe volt véve, azokból még mindig semmi sem teljesült. Igaz, legalább a kertből beszedtük a terményeket, bármilyen meleg is volt.

De honnan tudhattam volna, hogy egy parkolási igazolványt két hónapba telik elintézni, mikor is dacára az elektronikus ügyintézési szlogeneknek, szegény anyukámat egy csomószor cipelnem kellett magammal, miközben a parkolást intéztük, tehát könnyítés nem volt. Nagyon nehéz közlekedni valakivel, aki nem lát, rosszul hall és kerekesszékkel tud csak mozogni.

Azt is honnan tudhattam volna, hogy a vendégházban a csap csöpögését szintén két, de inkább három hónap lesz, mire találok szakembert, aki megcsinálja? Közben pedig a hidroforban még a víznyomás is elment. 

Esetleg, hogy a mosogatógépnek is most kellett szerviz?

Vagy azt, hogy az egyik számítógépünk úgy megy ki, hogy viszi magával a szünetmentes tápegysége meg a fél ház áramellátását is?

Mondhatom, hogy örülhetek, hogy ami menet közben ránk tört, legalább nagy részét is megoldottuk, a szobanövényeket is behoztuk, de még mindig hátra vannak olyan dolgok, mint az állatorvosi vizsgálatok, lomtalanítás, egyéb karbantartások, amiket korábbra terveztünk be, de egyszerűen nem jutottunk hozzá.

Ahogy elnézem, idén ezzel nem csak nekünk volt problémánk. A környezetünkben sok mindenki küzdött és küzd ugyanezzel. Ahogy minden mással is, ahogy mi is. 

Nagyon remélem, hogy idén már ez az utolsó nekifeszülés, hogy rendben le tudjuk majd tenni az évet, hiszen már végre szeptember van. A természet is lassan “aludni megy” és minden, az időjárás, a nap járása arra ösztönöz, hogy a külvilág helyett egyre inkább törődjünk a belső világunkkal is. 

A szeptember ugyan még feszített lehet, hiszen sok mindent el kell még rendezni a tél előtt, ugyanakkor nagyon tudatosnak kell lenni, hogy ne hagyjuk magunkat bele sodorni az “ezt még meg kell tenni”,”kötelező letudni, megvenni, megnézni” körökbe. Ebben a hónapban is ugyanannyi óra lesz egy napban, mint az év többi hónapjában. Az élet elfoglal minket a munkával és a gyerekekkel, de le kell lassítanunk és keresnünk kell a hangulatos nyugalom pillanatait, nem pedig további munkaterhelést adva az amúgy is nehéz menetrendünkhöz. Legyünk reálisak az elvárásainkkal, a rendelkezésre álló idővel és a pénzt illetően. Szerencsére az ősz legjobb dolgai amúgy is ingyenesek.

A ház évszakokra való feldíszítése például szép módja annak, hogy szeretetet és megbecsülést mutassunk a hely iránt, ahol élünk, és az emberek iránt, akikkel együtt élünk. Az őszi dekorációk elemeivel összhangban maradunk az évszakkal és otthonunkat az előttünk álló hideg és sötét hónapokra is felkészítjük. Ez az időszak arról szól, hogy ápoljuk az évszak apró örömeit – az első őszi leveleket, a forró teát egy hűvös napon, a kedvenc pulóverünk érintését a bőrünkön és a gyertyák illatát, amely betölti a levegőt. Remélem, hogy sikerül meglátni ezeket az örömöket a mindennapi életben.

Mindenkinek csodálatos szeptembert és őszt kívánunk!

Húsvéttól már tudtok foglalni. Tervezzetek bátran, szeretettel várunk Benneteket!

OTP SZÉP kártya előlegfizetés

Nos, nem sok kedvem van ehhez, mégis szükséges áttekinteni, hogy milyen évünk is volt. A gondom az, hogy a mostani állapotom már 2020 elején elkezdődött, azóta minden évünk ambivalens volt. Ezt szót használtuk leggyakrabban az elmúlt időszakban.

Na, de most csak 2022-ről. Volt itt minden. A Covid még nem múlt el, szerencsére már nem rettegünk tőle, de ettől még nem örülünk neki. A szomszédban zajló háború ebbe az országba olyan következményeket hozott, mint sehol máshol. Energiaválság, gazdasági válság, hiányok, hideg lakások.

Nálunk a családban az elmúlt három évben négy haláleset és egy éppen csak túlélés volt. Emellett pedig gondolkodnunk és gondoskodnunk kellett. Ami engem illet mindjárt az év elején beszereztem egy autoimmun betegséget a Covid elleni vakcináktól. Gyakorlatilag az év azzal telt, hogy át kellett állítani a háztartást gluténmentesre, ami nem volt olyan egyszerű. Munka közben is fájdalmaim voltak a betegségtől, de nem adtam fel a céljainkat. Nem panaszként mondom, csak éppen ez is benne volt ebben az évben.

Közben majdnem befejeztük a gombai vendégházat. Igaz, ott van az a fránya „majdnem”. 

De nem ezek voltak az igazi problémák, hanem hogy közben elveszítettünk valakit, aki nagyon fontos volt számunkra, valakit, aki a társunk volt a mindennapokban, akivel kölcsönösen segítettük egymást. Ráadásul hirtelen és nem kellett volna még mennie. De utána az ittmaradókat is mi támogattuk és mi intéztünk mindent. Magunkat is nehéz volt menedzselni, de mindent is kellett. Kegyetlen volt. Nem volt idő a gyászra, mert az élet ment tovább és követelte a maga részét. Tanfolyamot végeztem éppen, mikor meghalt az apám. Nem kaptam felmentést, 48 órát nem aludtam, de akkor sem. Menni kellett, teljesíteni és vizsgázni. Utána meg intézkedni. Kegyetlen volt, nem pihentem ki azóta sem, most meg csodálkozom, hogy fáradt vagyok. Közben befejezni, amit ő elkezdett, rendet tenni a kertben, megtervezni, hogy milyen lesz az új életünk, most már nélküle, a támaszunk nélkül. Új szerepekben találtuk magunkat hirtelen és újra kellett szerveznünk a családunkat. 

Amilyenné vált a világ ebben az évben, világossá vált, hogy sem úgy nem élhetünk, mint eddig (erről egyébként folyamatosan írtam eddig is, csak éppen a személyes vonatkozásokat nem láttam előre), sem úgy, ahogy terveztük. Építenünk kell, de egészen mást és egészen máshogy, mint ahogy mi akartuk volna. 

Rákényszerülünk, hogy megtermeljük magunknak amit csak lehet, ha enni akarunk, mert az üzletekben már a pénzünkért sem kapjuk meg, amire szükségünk van. Tudom, sokan álltak és állnak át másik életformára, nekünk is ezt kell tennünk. Persze, emellett nem adhatjuk fel az eddigi életünket sem, hiszen a bevételekre is szükségünk van.

Szóval, tervezünk. Tervezzük a gazdálkodást, az időt, hogy hogyan állunk fel, méghozzá nagyon rövid időn belül. Az új évben pedig már januárban kezdődik is ennek a felépítése.

Első körben fel kell mérnünk, hogy mink van, össze kell szedni mindent és rendszerezni. Ezzel indítunk januárban. Februárban pedig elkezdeni a termelést, a gyümölcsfák metszésével és folytatni a többi tennivalóval.

Közben teljesíteni a munkahelyeinken is, senkit nem érdekel ugyanis, hogy mit csinálsz itthon, mi az élethelyzeted. Sőt, volt aki még belém is rúgott, amikor megtudta, hogy meghalt az apám. Látni akarta, hogy sírok. Nem kapta meg, mert a gyászt én belül hordozom, nem kívül. Na, ezek az emberek azok, akiket nem fogok Rovinportban viszontlátni. Pont elég kemény az élet, az ember egyébként nem vár kíméletet, sőt, még empátiát sem, de aki a más bajának örül, és igyekszik kihasználni és visszaélni a másik ember átmeneti gyengeségével, az nem tartozik a köreinkbe. Mindegy is, csak érdekes tapasztalat volt ez is.

Vissza a tervekhez: amint az időjárás engedi, visszatérünk a gombai projekthez is, most már csak azt a “majdnem”-et kell ledolgoznunk. Le is fogjuk igen hamar. Az udvart karban tartjuk és kialakítjuk párhuzamosan az itthoni kerti munkákkal, a benti munkák közül pedig már csak a konyhában a fekete festés maradt (ajtó és ablakkeretek). Nagyon konkrét időpontban már nem merek gondolkodni, de nagyon szeretnénk május elején indulni vele. Minden esély meg is van rá, pedig most is csak a hétvégék lesznek, amikor dolgozni tudunk rajta, viszont tényleg már csak az utolsó simításokra vár.

Függetlenül attól, hogy nem sikerült a tervek szerint végezni vele, elégedett vagyok és büszke a munkánkra. Sikerült egy olyan környezetet kialakítani, ahol eddig mindenki jól érezte magát, aki eljött megnézni.

Nagyon másban nem gondolkodtunk, ez volt ebben az évben a projekt, és minden szabad időnket ezzel töltöttük. Viszont úgy értékelem, hogy az első lépést megtettük a saját világunk felépítése felé – fizikai szinten is.

Amit Rovinport “Rólad” fejezetében kifejtettünk, azon most már többet tudunk – és kell is – dolgozni. Keressük folyamatosan a partnereinket és hamarosan megjelenünk hivatalosan a nyilvánosság előtt is.

Anyagilag egyelőre csak befektettünk, ezért ezt most nem is részletezem, majd készülni fog beszámoló is.

Fájdalmas, szívszorító veszteségek szerintem mindannyiunkat értek, de próbáljunk meg új lendületet találni mindannyian az Új Évhez – és esetünkben az új életünkhöz is. Ehhez pedig megkeressük a megfelelő társakat, akikkel támogatni tudjuk egymást.

Boldog Új Évet Mindannyiunknak!

Az elmúlt három esztendő nagyon furcsán telt. Elveszítettem ugyanis három hozzám közeli embert. Mindannyian férfiak voltak, így elmondható, hogy a férfiminták szétfoszlottak az életemben és annak esélye is, hogy utólag elmélyítsük a kapcsolatainkat.

Az első a mostohaapám, akivel furcsa volt a viszonyuk. A maga módján szeretett, igyekezett a megfelelő irányba terelgetni, tanítgatni, de például – miközben szerette volna, hogy egyetemi diplomám legyen, – a tanulmányaimat nem támogatta abba az irányba és folyamatosan úgy éreztem: a saját céljaira akart használni. Ő leginkább valamiféle testőrnek akart, aki vigyáz rá és az anyámra. Ő elhunyt 2020 szeptemberében. Egy magányos farkas típus volt, aki a saját kis szabadságharcát vívta és ebbe – anyám mellett – nem fért volna bele egy gyermek. Ezt, amikor elváltak útjaink, meg is mondtam neki. Anyám őt választotta – helyettem.

A mostohaapám egyébként úgy került a képbe, hogy édesapám mindössze néhány hónap után elvált édesanyámtól, amikor én 2-3 éves lehettem. Édesapám egy igazi szakember volt, lakatos, aki folyamatosan képezte magát. Már a honvédségnél is. Volt mentős, majd önkéntes tűzoltó, kazánkezelő és még ki tudja, micsoda. Amennyiben vele élhetek, biztos, hogy belőlem is kihozott volna egy szakembert – vagy többet. De ez nem adatott meg se neki, se nekem. Őt, hosszú ideig én sem kerestem, ezt a mai napig fájlalom, és ő sem keresett engem, élete végén, még le is tagadott, hogy aztán mégis elismerje: van egy fia. Őt a koronavírus és annak szövődményei vitték el tavaly nyáron – mielőtt segíthettünk volna neki.

A harmadik veszteség idén történt: a nagyapám. Nem a vér szerinti. Az apai és az anyai nagyapám már korábban eltávozott, az anyai távozott előbb, az apai később. Ez a Nagyapám a párom édesapja. Ő vele is nagyon furcsa volt a viszonyunk. Eleinte éreztem, hogy méregetett, tudni akarta, hogy milyen ember az, akivel a legidősebb lánya – a vártnál sokkal hosszabb idő után – összekerült. Kimondva-kimondatlanul is bizonyítanom kellett neki, mindenben. Ugyanakkor nagyon tiszteltem és úgy éreztem, ő is engem. Nem becézgetett, nem egy -ka voltam neki, hanem a nevemen szólított és látta, hogy igyekszem egy tőlem teljesen idegen környezetben megállni a helyemet – hol több, hol kevesebb sikerrel. Idővel felfedezte az erényeimet és kezdett talán elismerni is. Rövid idő alatt jó, sőt, nagyon jó viszonyba kerültünk, amelyet a kölcsönös tisztelet jellemzett. Az ő eltávozása viselt meg a legjobban, hiszen napi viszonyban voltunk és őt tekintettem igazán nem csupán a Nagyapámnak, de bizonyos szempontból Apámnak is.

Mindenesetre nagyon furcsa volt és meg is viselt, hogy az apai példaképek távoztak el az életemből. Pont azok, akiket az ember Félistennek, Elnyűhetetleneknek és Ikonoknak tekintett. S talán éppen ezért értékelődött fel a velük töltött rövidebb vagy hosszabb idő. S pont ezért hiányoznak annyira és esne jól velük csak egy közös sörivás is, tartson akár csupán 5 percig is.

Ezek azok a dolgok, amelyek többek között senkinek sincsenek a homlokára írva, mégis magával cipeli élete során. S ezek azok a terhek, amelyeket nem mi kértünk magunknak. Az ember egyébként nem is a terhet kifogásolja, hanem annak ráosztásának a módját és az ÉLET szemétségeit. A rosszat elfogadjuk, de az „ahogy az az életünkbe beszivárog”, azt nem. S soha nem is fogja. Hiába éljük túl, van, amiben nem alkuszunk.

Sok ősi kultúra az egyik legfontosabb ünnepként tartja számon a következő időszakot. A mai multikulturális világban ezek keverednek is, annak az az oka, hogy nagyon közeliek az időpontok és egyik ünnep belefolyik a másikba. Pedig a Halloween és a Samhain nem azonos ünnep. Vidéken hagyományosan ilyentájt tartják a szüreti fesztiválokat is, és a keltáknál valóban a Samhain az utolsó betakarítási ünnep, valamint a kelta új év kezdete is volt egyben.

Sok új-pogány honlap és könyv állítja, hogy a korai keresztények kísérlete volt Halloweent rátelepíteni a Samhain ünnepre. Pedig gyakorlatilag a modern értelemben vett Halloween az összes hozzá társított szokással csak az elmúlt 500 évben alakult ki és nagyon kevés összefüggése van (ha egyáltalán van ilyen) az ősi pogány vallásokkal.

A Halloween eredete nem a pogány rítusokban gyökerezik. Eredetileg a IV. században még tavasszal ünnepelték a Pünkösd utáni első vasárnapon.

Szinte a kereszténység kezdeteitől megszokott gyakorlat volt, hogy megülték a mártírhalálok évfordulóját. Ezt általában a legközelebbi templomban tették, vagy azon a helyen, ahol a mártírhalál történt. A negyedik században a szomszédos templomok közösen kezdték el ünnepelni ezeket az ünnepeket.
Az eredeti Katolikus Enciklopédia szerint III. Gergely pápa (731-741) a Szent Péter-bazilikát „minden tökéletes igaznak”, azaz a halottaknak és a szenteknek szentelte fel, november 1-én és ennek az évfordulója lett Halloween. A cluny bencés apátok hatására terjedt el az ünnep először Rómában, később a keresztény világban.
Bár ez a dátum jelentőssé vált a keresztények számára, akkor még nem volt az egész Nyugaton általánosan elfogadott ünnep. Hatvan évvel később, IV. Gergely pápa elismerte a Mindenszentek napját a Halottak napjának és így terjedt el mindenhol, hogy november első napján ünnepeljék.
A katolikus hitben szokás volt a virrasztásaik előtt a tor, lakoma, ezért esik a Halloween október 31-re, mert ez a Mindenszentek előtti virrasztás ideje, nem azért, mert az egyház át akarta keresztelni Samhain-t, vagy bármelyik másik pogány ünnepet.

A keresztények ilyenkor emlékeznek elhunyt szeretteikre is. Eredetileg a Halottak napja csak katolikus, míg a Reformáció emléknapja csak protestáns ünnep. Ugyanakkor napjainkra több református felekezet és az unitáriusok, evangélikusok is elismerték a Halottak napját hivatalos ünnepüknek. Az evangélikusok emellett a Mindenszentek ünnepét is megtartják.

Samhain viszont nem a pogány „Halottak napja”

Samhain az utolsó betakarítási fesztivál az évben, az óesztendő végét, az új év kezdetét és a tél kezdetét jelölte, de történelmi bizonyítékok nincsenek arra, hogy ez bármilyen módon érintette volna a boszorkányokat, vagy vallási szertartásokhoz kötődött volna.
A kelták hite szerint ezen az éjszakán egészen könnyen átjárhatóvá vékonyodik a túlvilág és evilág közti határ, a külső valóságunk és belső világuk közti függöny könnyebben fellibbenthető.
Az írek régi hite szerint ilyenkor a föld alól is előbújnak mindenféle jó, vidám, de ártó, gonosz lények is. Ez utóbbiaktól megóvhatjuk magunkat, ha ijesztő képűre faragott töklámpást állítunk az ablakunkba, udvarunkba, kertünkbe, amelynek belsejébe egész éjjel égő gyertyát állítunk. Ugyanezt a célt szolgálja a jelmezes felvonulás is.

A tavalyi és az idei évben is számomra és a családom számára is személyes veszteségeink miatt sokkal közelibbé vált ez az ünnep. Kapott egy kesernyés felhangot és nem is tudunk azonosulni a szüreti fesztiválok vidámságával. Számunkra ez a megemlékezés ünnepe lett. Remélem, a jövőben ez változni fog és visszatér Samhain vidám jellege is, de idén még nagyon közeli a gyász.

Mindenki más, éppen ezért megismételhetetlen. Ez az egyszeriség tesz minket értékessé. Csakhogy társadalomban élünk, ami csak nagyon fejlett szinten képes teret hagyni az egyéniség kibontakozásának – mert az ilyen emberek kevésbé irányíthatóak.

Van azonban egy évezredek óta nagyszerű hatékonysággal alkalmazott eszköz, amivel sakkban tarthatóak a tömegek: a félelem. Félelmet és haragot kelteni sokkal egyszerűbb, mint szeretetet és ragaszkodást, és hatékonyabb is. Így a hatalom keres egy ártalmatlan és marginális helyzete miatt fokozottan sérülékeny kisebbségi csoportot és rájuk rajzol egy óriási piros X-et, fenyegető ellenséget kreálva belőlük, akiktől majd ő, a hatalom fog megmenteni. És rémtörténeteket kezd mesélni. Korszaktól függ, hogy miről. Olyanokról, akik éppen mások, mint az átlag, vagy legalábbis rájuk lehet sütni, hogy azok. Növényekkel gyógyító és éneklő asszonyokból boszorkány lesz, korukat meghaladó tudósokból eretnek, összetartó vallási kisebbségből sárgacsillagos, másképpen szeretőkből gyerekrontó. Addig szítják az ismeretlentől való félelem tüzét, míg harag nem lesz belőle, s ennek lángjánál az emberek szemrebbenés nélkül nézik végig az épp aktuális „ellenség” megégetését. A füst szagából érzik, hogy ők egy összetartó közösség, erős vezetőkkel, akik megvédik őket az éppen aktuális veszedelemtől. Minél kevésbé fenntartható egy hatalom, minél ingatagabb, annál több veszedelmet kell kreálnia, hogy megtartsa az uralmát a félelmen keresztül. Ha visszatekintünk a történelemre, elszörnyedve látjuk, hányszor történt ez már meg, és nem értjük, hogyan hagyhatták. Pedig ez történik éppen most is.

De nem kötelező azt az utat járnunk, amit kijelölnek nekünk. Körbenézhetünk, és láthatjuk, hogy jöhet háború, világjárvány, éghajlatváltozás, mi még mindig itt vagyunk, és alapvetően jól vagyunk, van mit enni, van hol lakni, vannak, akik szeretnek. Nem egymástól kell félnünk, hanem attól, aki ártatlan kisebbségeket áldoz fel a hatalom oltárán. Választhatjuk a kíváncsiságot a félelem helyett. A szeretetet a harag helyett. Az elfogadást a gyűlölet helyett. Mert mind mások vagyunk és ez viszi előbbre a világot.

Pszichomókus – Tregova Anita pszichológus | Facebook

Rendkívül kettős érzésekkel szembesül az ember napjainkban, ha az önálló lakás megteremtésének kérdés merül fel a fiatalok (30 év alatti személyek) tekintetében. Egyrészt rendkívül sok támogatási (akár kormányzati) és hitelkonstrukció közül választhatnak (CSOK, falusi CSOK stb.), másrészt csak nagyon kevesen tudják ezek feltételeit bevállalni, például, hol vannak már azok az idők, amikor valaki akár önerőből, akár családi segítséggel vágott bele egy építkezésbe.

Régen egyszerű(bb) volt a helyzet. A fiatalok felnőttek a nagyszüleik vagy a szüleik házában és utána választhattak, hogy vagy tovább tanulnak vagy dolgoznak, illetve kirepülnek-e a családi fészekből. A rendszerváltás után azonban ez a megoldás egyre kevésbé volt vonzó. Egyrészt a fiatalok megpróbáltak a saját lábukra állni, például albérletbe mentek és igyekeztek legalább egy kisebb lakásra való pénzt összekuporgatni, hogy idővel megvásárolhassák a kis kertvárosi vagy panelgarzonjukat.

Az elmúlt néhány esztendőben ugyan kétségkívül javult a bérhelyzet, viszont ezzel párhuzamosan rendkívül nagy mértékben romlani kezdett a lakáshelyzet. Immár nagyon távoli álomnak tűnik, hogy egy 26-30 éves fiatal szakember önálló lakást vásároljon magának, de még a saját albérlet megtalálása és megfizetése is komoly kihívást jelent. Mindez annak ellenére jelenthető ki, hogy egy diplomás akár 600-800 000 forintos bruttó fizetésre is számíthat 3-5 év munkaviszony után.

Marad hát néhány választás: az első, hogy marad ott, ahol van. Ez lehet akár csak egy albérlet is és örül, hogy ezt is elérte. Abba ne menjünk bele, hogy milyen érzés lehet egy fiatalnak és az önbecsülésének, aki éppen családalapítás előtt áll, hogy mindössze egy albérletet tud felmutatni.

A második lehetőség, hogy visszaköltözik a szüleihez vagy a nagyszüleihez, ezáltal gyakorlatilag magára erőltet valamit, amire zsigerileg nem vágyik és talán egyszer megörököl egy ingatlant. Ez már eleve ambivalens érzéseket kelt az emberben. Arról nem is beszélve, hogy a több generáció együttélése az elmúlt évtizedekben már kevésbé volt a népszerű – mondjuk az 1970-es vagy 1980-as évekhez képest.

A harmadik lehetőség, hogy az illető felméri az anyagi lehetőségeit és elköltözik egy olyan régióba, ahol olcsóbban kap telket vagy egy felújítandó házat vagy lakást és építkezik – annak minden anyagi, pszichikai vonzatával együtt. Nyilván ilyenkor a saját felújítás vagy építkezés kimerítőbb, viszont az embert vigasztalhatja az a tudat, hogy ha körbenéz az ingatlanán, akkor a saját keze munkáját láthatja.

Valljuk be, ezen lehetőségek mindegyike elkeserítő és meg sem közelíti a néhány évtizeddel ezelőttieket. Aki napjainkban nem kellően szerencsés és rugalmas, az simán évtizedekre benne ragadhat a jelenlegi helyzetében. Ugyanakkor az is tény, hogy nagyon sokan egyszerűen túl kényelmesek, nem akarnak változtatni, így nekik marad a panaszkodás. Amelyre (az érzelmek kiadására) bár szükség van, de semmiképpen sem jelent megoldást.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a pártalálás sem egyszerű napjainkban és egy több évtizedre szóló hitelbevállalás nagyon komoly döntés, főleg egy másik emberrel közösen. Hiszen ilyenkor nem csupán arról van szó, hogy két ember érzelmileg kötődik-e egymáshoz és tudják, hogy a jövőbeli nehézségek ellenére kitartanak egymás mellett, de azt sem tudja senki garantálni, hogy mondjuk 20-30 évig meglesz a biztos anyagi bázisuk, nem lesznek betegek, nem veszítik el a munkahelyeiket vagy nem áll elő olyan vis maior helyzet, amely alaposan felborítja a pénzügyi és más terveiket. Az utóbbira jó példa volt a koronvírus-járvány, amikor sokan veszítették el a munkájukat, örültek, ha az új munkahelyet találtak, s egyáltalán nem biztos, hogy a régihez hasonló összeget kerestek, de az is előfordult, hogy elveszítették egy közeli családtagjukat vagy támogatniuk kellett egy rokonukat.

A megoldást minden bizonnyal a lehetőségek objektív felmérése jelenti és annak eldöntése, hogy van-e lehetőség beleugrani egy kockázatos konstrukcióba (például hitel), illetve, hogy ezt a kockázatot érdemes-e bevállalni. Vagy jobb a nyugodalmas(abbnak tűnő) élet választása és a több évtizedre szóló hitel és a törlesztőrészletek elkerülése. Nyilván mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy neki mi a jó. De az mindenesetre leszögezhető, hogy a régi idők elmúltak, ezt ideje lenne elfogadnia mindenkinek és kellő rugalmasság nélkül senki sem számíthat kedvező megoldásra.

Lakásügyben is és életünk más területeink lehet, hogy most érdemes kivárni. A mostani helyzetre egy választ kapunk, ha kérdést teszünk fel: háborús helyzet van. Ami azért nem egészen fedi a valóságot, de ebbe most nem mennék bele. Ugyanakkor azt is látni lehet, hogy egy újfajta normalitás rajzolódik ki, ami felé tartunk. Azt senki nem mondja, hogy jobb vagy könnyebb lesz a helyzet, viszont talán könnyebb lesz úgy döntéseket hozni, úgy lehetőségeket keresni, ha már legalább stabilizálódtak a kereteink. Azt nem szabad elfelejteni, hogy az első lakást követheti később jobb, szebb, nagyobb és – akármilyen gazdasági vagy politikai korszak is volt – az ember mindig megtalálta a saját boldogulását és megoldásait.

Végszó gyanánt: nem titkolt tervünk az, hogy megvalósítsuk azt is, hogy a tagjaink egymást segítsék ötleteikkel, kapcsolataikkal.

Az elmúlt másfél évtizedben felerősödött bennem az az érzés, hogy nem csupán az egyes személyek, hanem az egész az emberiség is mindig újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe kerül. Ez részben arra is vezethető vissza, hogy az adott folyamatokra nem sikerült megfelelő válaszokat adni.

A visszatérő momentumok és szituációk egyébként is előfordulnak az emberiség történetében. Mint ha az egyes csoportok és vezetők soha nem tanultak volna az elődeik hibáiból.

Az elmúlt 15 évben az egyes embereknek és a családoknak is meg kellett küzdeniük, illetve szembe kellett nézniük a 2008-as gazdasági világválsággal, az ingatlanpiac összeomlásával, a recesszióval, az adóemelésekkel, a megszorításokkal, a szárazságokkal, a klímaváltozással, az áradásokkal, egy fellélegzési időszakkal, majd a közelmúltban a koronavírus-járvánnyal és annak elhúzódásával, az ukrán-orosz háborúval, az inflációval, a nyersanyaghiányokkal, a termelés akadozásával, az állandó válságintézkedésekkel és a folyamatos változtatásokkal. Bár mindegyik helyzet más volt, de mégis végig azt lehet érezni, hogy a legtöbb kormány és vezető mindig ugyanúgy, ugyanolyan receptet követve lép fel az eltérő problémákkal szemben. Mint ha csak egyféle választ lehetett volna adni az adott kérdésekre. A legszembetűnőbb azonban az volt, hogy az emberi dolgok, a humanitás szépen fokozatosan elveszett. Az Ember és az emberi szempontok egyre inkább háttérbe szorultak. Pedig nem kellett volna ennek így lennie. A legrosszabb az volt, hogy a válaszlépések során a döntéshozók mégis az emberek segítésére, védelmére hivatkoztak. Ezért az egésznek volt egy abszurd „mellékíze”. Ezzel párhuzamosan vajon elgondolkodott-e valaki, hogy ezek a válságok alapvetően mindig ugyanolyanok voltak, azonos dolgokat érintettek és ugyanolyan jelenségekre világítottak rá, de azokat mégis külön kezelte az emberiség és nem próbált meg azok mögé látni?

Emellé társul még az a szintén megfigyelhető és mostanra mindennapossá vált jelenség, amely az emberek „szétcincálására” és elbutítására irányul. Ennek egyik pontja, hogy semmi se működjön jól, megfelelően, hanem kizárólag áttételesen, nehezebben lehessen elérni. Így például egy dolgot csak úgy lehessen elintézni, hogy 2 vagy 3 alkalommal kelljen visszamenni, mint ha szándékosan megbonyolították volna. Ez lehet akár egy ügyintézés is, egy szerződés megkötése. Emellett az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a fejlesztésekre és a karbantartásokra hivatkozva szinte mindig minden környezet állandóan változik, ahol szinte komoly fejtörőnek számít eligazodni. Ez megfigyelhető akár a fizikai, akár az internetes térben is. Ugyanakkor az állandó, folyamatos fejlesztések ellenére a különböző rendszerek mégis hemzsegnek a hibáktól, az értelmetlen működési jellemzőktől. Pedig ezekben a helyzetekben is a megoldást az jelenthetné, ha az emberiség visszatérne a „legjobb út az egyenes” elvhez és a különböző alapértékekhez (őszinteség, szeretet, tisztesség stb.), mint iránytűhöz és a bonyolult, összetett megoldások helyett a legegyszerűbbeket és a leghatékonyabbakat kellene választani. S e folyamat során a legfontosabbnak a környezetnek és az embernek kellene lennie. Ezt pedig nem is olyan nehéz megvalósítani, mint amennyire sokan gondolják: a mindennapi kis dolgokban kezdődik. Egy mosolyban, egy ölelésben, egy kedves gesztusban, akár a másik emberrel, állattal vagy más lénnyel, akár az egyes eszközökkel való kommunikáció módjában. Szintén fontos, hogy az állandó ügyintézés miatt folyamatos stresszhelyzetben élünk és mint ha szándékosan az lenne a cél, hogy ne tudjunk önmagunkra, a vágyaink és a céljaink megvalósítására, a környezetünkre, a szeretteinkre és a Földünkre összpontosítani.

S a folytatás, illetve a megoldás? Az csak rajtatok, rajtunk múlik. Várunk titeket a Fórumban.