Kategória: Uncategorized 1 / 2 oldal

Remélem, minden kedves olvasónknak jól indult ez az év! 

Nekünk viszonylagos nyugalommal és pihenéssel, lustálkodással, legalábbis ami az év elejét illeti. Erőnk sem lett volna semmi aktivitásra, kivéve, amit nagyon muszáj volt. Ami sürgős és fontos volt.

Régóta vártam rá, hogy ilyen telünk legyen, mint, ami elmúlt, bár tudom, hogy sokaknak teher volt, hogy havat kellett takarítani, vagy a közlekedés miatt, mert nehéz volt tervezni. Az állatok viselkedéséből lehetett rá következtetni, ezt írtam is korábban, de bízni már nem mertem benne.

Mindenesetre, ami engem illet, az elmúlt évek rengeteg munkájától és terhétől nagyon kifulladtam és rám üdítőleg hatott, hogy végre olyan a tél, mint régen. Még az sem zavart – hogy mivel gödörben lakunk, csak lendületből lehetett kiállni autóval az udvarból, így inkább gyalog jártam a munkahelyemre egy hétig. Kint hideg volt, bent meleg és hiába lett volna ötletem, hogy mit lehetne kint csinálni, egyszerűen be kellett kuckózni. Hát, nagyon nem bántam. Igaz, még a hóesés előtt sikerült kivágnunk egy nagy fát, mondhatom, hogy szerencsénkre. A törzse gyakorlatilag már csak a kéregből állt. Ha megkapta volna még magára a havat meg az ónos esőt, valószínűleg ránk szakadt volna az egész. Vagy az állatainkra.

Ez az időszak volt alkalmas arra is – ahogy én is mondom – hogy megtervezzük a következő év gazdálkodását. Ezt is tettük és tanulva az előző évekből átgondoltuk, hogy mi az, amit le kell adnunk. Ugyanis hiába gondoltuk a gazdálkodást a maga komplexitásában át és kaptunk sok segítséget is, de messze nem eleget ahhoz, hogy mindent teljesíteni tudjunk. Ketten kevesen vagyunk, a többieknek megvan a maga élete, és messze nem az a prioritás, hogy itt minden optimálisan működni tudjon. Inkább csak az, hogy a háztartásainkat valahogy működtetni tudjuk és azt is tudjuk, hogy egy építkezést sem fejez be az ember, legfeljebb abbahagy. Így aztán a rengeteg munka és pénz ellenére, amit az elmúlt években beletoltunk, még mindig van mit rendbe tenni. Szóval kicsit visszább vettünk az agarakkal és lesz néhány dolog, amit egyszerűen nem fogunk csinálni. Amíg teljes állásban dolgozom, addig nem fog menni minden, ezt a tanulságot le kellett vonnunk.

Az ezt megelőző egész időszak nagyon megterhelő volt, mintha valami kihúzta volna az erőnket. Mostanra is megvannak a tervek, egy részét már meg is valósítottuk.

Ahogy látom, a rengeteg “tűzoltás”, amit eddig el kellett végeznünk, oda vezetett, hogy néhány dolgot újra kell csinálnunk. Így például hiába csináltuk meg a tyúkudvar kerítését, a fa kivágása miatt a fa levitte a felét. Most viszont felszabadult hely, amit ki tudunk használni másra, ezzel egyidejűleg az új kerítést már új helyre fogjuk tenni. Továbbra is van mit rendbe tenni, még betonozni is. De már nem igyekszem annyira, egyszerűen muszáj lelassítanunk, az elmúlt évek pörgése ide vezet. A teljes kimerültséghez.

Persze, tervezhettük volna lazábbra is az életet, de ha jobban belegondolok, mégsem. Rengeteg vis major helyzet volt és egy csomó dolog, amit muszáj volt megtenni, akkor is, ha az ember nem akarta.

De most ismét tavasz van. Végre ez is olyan tavasz, amilyen régen volt már. Túl is vagyunk azokon a feladatokon, amiket ilyenkor kell megtenni. A kert már teljesen be van telepítve az idei növényekkel, magokkal. Készítettünk néhány magaságyást is. Már csak a palánták kitelepítése van hátra, de annak majd a májusi “fagyos szentek” után lesz itt az ideje. 

Idén nem fogunk brojlercsirkékkel foglalkozni, egyszerűen nem megy ekkora leterheltség mellett.

De kinyitottunk az összes telken, újra kezdve a szokásos körforgást. Természetesen már megint beleütközünk abba, hogy nem megy minden simán. Az egyik helyen még mindig ott van az a fránya villanykapcsoló, amit ki kell cserélni, mert különben nem tudunk vendéget fogadni. Már tavaly óta szervezzük, hogy végre kimenjen a szakember és megcsinálja, de sosem ért rá. Ez is nagyon kimerítő, hogy hiába van ismeretség, hiába van, hogy ő újította fel a villanyhálózatot, kis munkára már nagyon nehéz bárkit találni.

A másik helyen meg a gáz cirkóból folyik a víz. Ahogyan tavaly is. Most  tényleg, soha nem volt ilyen problémánk a tavaszi nyitáskor, de tavaly is és az idén is belefutottunk. Ez még akkor is fárasztó, ha tudom, hogy a berendezéseink sem lesznek fiatalabbak. Most már minden év elején valahol találunk valamit nyitáskor. Persze, nem elég ilyenkor időpontot egyeztetni, mert ki kell jönnie a szakembernek megnézni mi a baj, majd újabb időpont kell, amikor meg is csinálja. Mi meg közben rohangászunk a helyszínek között anélkül, hogy bármi érdemlegeset tudnánk tenni. Mert így sem melegvíz, sem fűtés nincsen, ami ilyenkor még kellene. Itt ki kellett vágnunk öt gyümölcsfát is, mert az elmúlt évek aszályos időjárása miatt kiszáradtak. A tápiósági homokos föld nem tudja megtartani a vizet, meg is látszik nálunk mindenen. Az elmúlt években a növények egyszerűen kiégtek, a fák pedig kiszáradtak. Ami megmaradt, az sem fordult termőre már két éve.

Szóval, jó lett volna a munkák közben felfrissülni, kezet mosni és persze ebéd után elmosogatni. Persze, megoldottunk mindent, de a cirkójavítás majd ezután lesz esedékes.

Jó, hát vannak az életben ilyen időszakok. Gondolom, most is úgy lesz, hogy megoldunk mindent, aztán az év hátralévő részében ezekkel már nem lesz gondunk.

Van viszont más. Tudom – és úgy is terveztem, – hogy szépen bele fog simulni a családi életbe az, hogy van egy idős családtagunk, akit gondozunk, de vannak dolgok, amikre nem voltunk felkészülve és amit nem is mondott el senki. Csak a képembe vigyorogtak, hogy “ez még csak a kezdet” és hogy “ez ennél csak nehezebb lesz”. Nos, igazuk volt.

Először is, elég nehéz azzal szembesülni, hogy ez nem olyan feladat, amit fel lehet függeszteni. Akkor sem, ha nem lakunk együtt. Állandóan ott kell lenni, mindig jelen van, és mindig jelen van ennek a felelőssége is. Ebből soha nincs kiszállás. Egy hét nyaralást engedtünk meg magunknak tavaly, nem többet. Mondjuk ez is több volt, mint az utóbbi pár évben, de több egyszerűen nem jutott.

Ott van az állandó orvoshoz járás is. Mi nem jutunk el orvoshoz, de édesanyámat bizony vinni kell. Ennyi szabadság nincs a világon, ahány vizsgálatra el kell vinnem. Ezért a szabadságok és szabadnapok mellett a hajnalaim és az estéim is ezzel telnek. Nincs segítség. Nincs támogatás. Meg kell oldanom és kész.

Amikor az egész elkezdődött, azt hittem, a család támogatni fog. Nos, senki nem támogat. Teljesen magunkra vagyunk utalva. Persze, egyszer-egyszer elugrik valaki és intéz egy-egy dolgot amit kérünk, de a zömét bizony nekünk kell vinni. Az, hogy elviszik egy vizsgálatra nem jelenti azt, hogy törődnek is vele. Csak jönnek meg mennek. Velünk meg pláne nem törődik senki. Kértem segítséget, elfordultak.

Tudom, hogy nem vagyunk ezzel egyedül, ez ma Magyarországon a társadalmi valóság. Nem is panaszként mondom, örülök, hogy édesanyám legalább még velünk van, csak ez is hozzátartozik az életünkhöz.

Ezek a dolgok várhatóak annak, aki bevállal egy ilyen gondozást. Mindenki azt gondolja, “ez a dolgod” és nincs életed ezen kívül. Senkit nem érdekel, hogy hogy bírod, hogy ez mekkora teher pszichésen és mentálisan. Igen, sokszor fizikailag is, de ezt még túl lehet élni. Pedig lenne és van is élet ezen kívül.

Arról nem is beszélek, hogy az idős embereknek már semmijük nem maradt az akaratukon kívül. Ezt használják is, persze azokon, akik kéznél vannak. A leghétköznapibb dolgokon is küzdeni kell velük. De még örüljünk, ha ez így van, mert ez azt is jelenti, hogy viszonylag aktívak a saját életükben. Teszem azt nem kell külön főznünk, adagolni a gyógyszereket. Takarítani, fürdetni, rendben tartani a környezetet azt kell,  de ez nem igényel 24 órás felügyeletet legalább.

Ezzel együtt ez még tényleg csak a kezdet. De sokat könnyít a terhen, hogy igyekszem nem áldozatvállalásként tekinteni rá, hanem tényleg az életünk részeként kezelni. Igazából nincs is más választásunk.

De nem panaszkodni akarok, azt bárki bármikor megteheti, csak éppen ez is az életünk egyik aspektusa és, aki még előtte van egy ilyen helyzetnek, vagy éppen benne van, azzal szívesen megosztjuk a tapasztalatainkat.

Szóval, az idei projektek arról szólnak, hogy amit lehet, minél egyszerűbben és nagyszerűbben tudjunk megoldani. 

Van most is projekt listánk, mint minden évben. Idénre az ajtók festését és a terasz átalakítását terveztük be nyári konyhává. Hát, meglátjuk, mire lesz időnk.

Ismét eljött az ősz. Vannak még meleg napok, de egyre határozottabban őszies az idő. Az első félév űzöttsége után a nyár második fele már viszonylag nyugodtan telt nálunk. A gazdálkodásban csak a törődés, a locsolás, a gazolás és a termények beszedése volt a feladat. A tyúkjaink is úgy tűnik, végre magukra találtak, vagy a fenyegetéseim hatására – miszerint fenem a kést – magukba szálltak, de igen szépen termelnek és szökés sem volt a tyúkudvarból.

Még nyaralni is eljutottunk. Igaz, alaposan meg kellett szervezni, hogy itthon is rendben menjenek a dolgok és így is csak egy hét volt, de az már nagyon kellett. Igaz, az élet is megint hozta a formáját, a szabadság ideje alatt egyszerre ment tönkre a mosógép és a mosogatógép. A hűtő csak azért nem, mert nyár elején vettünk újat, hogy megelőzzük a váratlanul történő tönkremenést. Gondoskodtunk arról is, hogy édesanyám el legyen látva, amíg nem voltunk itthon és természetesen az egy szál megmaradt veterán kutyánkról is. Sajnos az idén is veszítettünk el állatot, így most csak a mentett kutyánk maradt meg, de ő is már 18 éves. Úgy tűnik, hamarosan vérfrissítésre lesz szükség. Nehezen viseljük a macskák hiányát is, az ősz abban is megmutatkozik, hogy elindultak a rágcsálók a házak irányába. De ősszel már nem hozunk fiatal állatot, majd tavasszal vagy nyár elején, ahogy sikerül. Addig magunk gondoskodunk a rágcsálók távoltartásáról. Mindenesetre úgy tűnik, az állatok nagyon készülnek a télre. Egyszerre jelentek meg az egerek és a patkányok és a kutya is teljes bundaváltásban van, ami évek óta nem fordult elő. Régen ez nagy telet jelentett volna, most nem tudom, mit éreznek.

Valószínűleg azért nem is foglalkoztunk nagyon semmivel a nyáron, mert benne volt már az évek óta halmozódó kimerültségünk is. Igaz, az otthonunkban ismét voltak átszerveződések, de ez nem a belső tereket érintette, hanem a külsőket. De így építjük az életünket és a gazdaságunkat folyamatosan. Azért a konténer rendelést idén sem úsztuk meg és most is úgy tűnik, nem ez volt az utolsó. Szóval az, hogy nem nagyon csináltunk semmit, azért nem egészen igaz, inkább csak az előző évekhez és az év első feléhez viszonyítva volt így. Tény, hogy végre sikerült lazábban élni a nyáron és nem is nagyon kerestük, hogy mivel kellene haladnunk, de azért nem lógattuk a lábunkat sem. Lehet, hogy ez már közelít a normalitáshoz?

A betakarítások nagyrészén túl vagyunk, már csak a petrezselyem és a sárgarépa van kint. Viszont végre a kert kialakításának is neki tudtunk fogni. Örülök, hogy még most ősszel, mert tavasszal szerintem megint az fog történni, mint eddig általában, hogy mire esedékessé válik mondjuk a fatelepítés, már minden tele lesz veteményezve.

Az elburjánzott málnást alaposan megritkítottuk és irányba állítottuk, mert mellette fog futni az út az ágyásokhoz. Elterveztük, hogy milyen bogyósokat és gyümölcsfákat fogunk telepíteni, de ezekről majd akkor írok bővebben, amikor már a helyükön lesznek, mert ugye ember tervez…. Mindenesete a komposztkihelyezés és a mulcsolás már mehet, ez lesz a következő lépés.

Az időjárás változása és az idő megtette a magáét, idén ősszel öt gyümölcsfát kell kivennünk sajnos, ezekből fogunk pótolni valamennyit. A mi talajunkon addig bírják a gyümölcsfák, amíg a gyökerül el nem éri az agyagréteget, ami a termőréteg alatt van. Ezt követően sajnos mind kiszáradnak, klímaváltozás nélkül is. Viszont, ha most új fákat telepítünk, öt-tíz évig azok meglesznek. Amelyik szerencsésebb helyre kerül, talán tovább is.

Ami a továbbiakat illeti, szeretnék végre élni az ősz örömteli lehetőségeivel is. Piknikezést, kirándulást, szüreti fesztivált, őszi dekorációkat értek ez alatt. Szóval kicsit megélni az élet szebbik oldalát. Jó lenne végre ezekről is írni, nem mindig a munkáról.

Örömmel vennénk kedves olvasóink, ha megosztanátok velünk, hogy milyen őszi programokat terveztek, szerintetek mit érdemes megnézni, hol érdemes lenni az idén ősszel.

A szeptember tökéletes alkalom arra, hogy lelassuljunk és jelen legyünk. Ez az egyensúly hónapja, egy olyan időszak, amikor a nyár felfokozott energiája finoman átadja helyét az ősz nyugalmának. A természet ritmusát követve az élet hangulatosabbnak és kevésbé sietősnek tűnik. Lehetőséget ad arra, hogy gyakoroljuk a hálát olyan dolgokért, amelyekért gyakran keményen dolgoztunk, de végül megszoktuk és természetesnek vettük. Ugyanakkor annyi minden történik az ember életében, idén is annyi mindent meg kellett oldanunk, hogy az embernek muszáj felállítani a prioritást, elvégre attól, hogy sok dolgunk van, nem lehet káosz körülöttünk.

A jól bevált módszerhez folyamodtunk, meghatároztuk, hogy mi az, ami sürgős és fontos; mi az, ami sürgős, de nem fontos; mi az, ami fontos, de nem sürgős; és mi az, amit meg kell csinálni, oldani, de nem sürgős és nem is annyira fontos. Ezen kategóriák mentén igyekeztünk egyensúlyozni és bizony nagyon sok mindenre már nem maradt idő vagy energia vagy pénz. Viszont, ahogy telik az idő, ami nem annyira sürgős és nem annyira fontos, már az is átkerült a sürgős és fontos kategóriába. Így történhetett meg, hogy az elmúlt hetek és hónapok arról szóltak, hogy görgettünk magunk előtt bizonyos dolgokat és tételeket, és amikor ezekre került volna a sor, akkor derült égből villámcsapásként kerültek elő azonnal megoldandó feladatok. Ez azt eredményezte, hogy kidolgoztuk magunkat rendesen, mindig volt mit tenni, de ami tervbe volt véve, azokból még mindig semmi sem teljesült. Igaz, legalább a kertből beszedtük a terményeket, bármilyen meleg is volt.

De honnan tudhattam volna, hogy egy parkolási igazolványt két hónapba telik elintézni, mikor is dacára az elektronikus ügyintézési szlogeneknek, szegény anyukámat egy csomószor cipelnem kellett magammal, miközben a parkolást intéztük, tehát könnyítés nem volt. Nagyon nehéz közlekedni valakivel, aki nem lát, rosszul hall és kerekesszékkel tud csak mozogni.

Azt is honnan tudhattam volna, hogy a vendégházban a csap csöpögését szintén két, de inkább három hónap lesz, mire találok szakembert, aki megcsinálja? Közben pedig a hidroforban még a víznyomás is elment. 

Esetleg, hogy a mosogatógépnek is most kellett szerviz?

Vagy azt, hogy az egyik számítógépünk úgy megy ki, hogy viszi magával a szünetmentes tápegysége meg a fél ház áramellátását is?

Mondhatom, hogy örülhetek, hogy ami menet közben ránk tört, legalább nagy részét is megoldottuk, a szobanövényeket is behoztuk, de még mindig hátra vannak olyan dolgok, mint az állatorvosi vizsgálatok, lomtalanítás, egyéb karbantartások, amiket korábbra terveztünk be, de egyszerűen nem jutottunk hozzá.

Ahogy elnézem, idén ezzel nem csak nekünk volt problémánk. A környezetünkben sok mindenki küzdött és küzd ugyanezzel. Ahogy minden mással is, ahogy mi is. 

Nagyon remélem, hogy idén már ez az utolsó nekifeszülés, hogy rendben le tudjuk majd tenni az évet, hiszen már végre szeptember van. A természet is lassan “aludni megy” és minden, az időjárás, a nap járása arra ösztönöz, hogy a külvilág helyett egyre inkább törődjünk a belső világunkkal is. 

A szeptember ugyan még feszített lehet, hiszen sok mindent el kell még rendezni a tél előtt, ugyanakkor nagyon tudatosnak kell lenni, hogy ne hagyjuk magunkat bele sodorni az “ezt még meg kell tenni”,”kötelező letudni, megvenni, megnézni” körökbe. Ebben a hónapban is ugyanannyi óra lesz egy napban, mint az év többi hónapjában. Az élet elfoglal minket a munkával és a gyerekekkel, de le kell lassítanunk és keresnünk kell a hangulatos nyugalom pillanatait, nem pedig további munkaterhelést adva az amúgy is nehéz menetrendünkhöz. Legyünk reálisak az elvárásainkkal, a rendelkezésre álló idővel és a pénzt illetően. Szerencsére az ősz legjobb dolgai amúgy is ingyenesek.

A ház évszakokra való feldíszítése például szép módja annak, hogy szeretetet és megbecsülést mutassunk a hely iránt, ahol élünk, és az emberek iránt, akikkel együtt élünk. Az őszi dekorációk elemeivel összhangban maradunk az évszakkal és otthonunkat az előttünk álló hideg és sötét hónapokra is felkészítjük. Ez az időszak arról szól, hogy ápoljuk az évszak apró örömeit – az első őszi leveleket, a forró teát egy hűvös napon, a kedvenc pulóverünk érintését a bőrünkön és a gyertyák illatát, amely betölti a levegőt. Remélem, hogy sikerül meglátni ezeket az örömöket a mindennapi életben.

Mindenkinek csodálatos szeptembert és őszt kívánunk!

Húsvéttól már tudtok foglalni. Tervezzetek bátran, szeretettel várunk Benneteket!

OTP SZÉP kártya előlegfizetés

Ebben a hónapban kicsit sikerült fellélegeznünk – legalábbis az elején-, a gazdaságban már kevesebb a munka, viszont szervezés volt bőven. Most már tényleg mindent betakarítottunk a kertből.  Elkezdtük az ásást is, ezt követően a föld pihen tavaszig. Ahogy korábban írtam, az epret áttelepítettük, szerencsére minden palántánk meg is fogta és az őszi fokhagyma is elültetésre került, már ki is kelt. Mást már nem tervezünk csinálni a kertben. Sajnos a folyamatos enyhe idő azt eredményezi, hogy a gazok is folyamatosan termelődnek. Az epret muszáj gyomlálni, mert ha hagyom tavaszig, akkor már nem fogok elbírni vele. Jó oldala a dolognak, hogy a tyúkjainknak folyamatosan van friss zöld. Még mindig nem tojtak ebben a hónapban, igaz novemberben lesznek csak fél évesek, nincs értelme türelmetlenkedni. Viszont nagyon szépen kifejlődtek, most már öröm dögönyözni őket egy kicsit. Az alfa kakas is tényleg dísze a tyúkudvarnak. Van mellette egy béta és egy gamma is, így most egyikük sem agresszív egyelőre, el vannak foglalva egymással, na meg a hölgyekkel.

Jó lett volna, ha az október eleji hűvös idő velünk marad, hogy fagyjon ki minden, aminek ki kell, de most ezzel az időjárással kell együtt élnünk. Alkalmazkodunk hozzá, mert nincs más választásunk, de azért ez sem olyan egyszerű. Egyrészt nincs az, ami régen volt, hogy télen az ember bekuckózott, mert nem volt kint dolga és tudta tervezni a következő évet. Ez most nincs, ha más nem, a gazok folyamatos újratermelődése miatt mindig van kint munka. Az őszi ásást elkezdtük, de még nem fejeztük be. Így aztán a tervezés ezzel párhuzamosan fut. De nem csak nekünk kell alkalmazkodni, meg kell terveznünk, hogy milyen növényeket termesztünk a melegebb és szárazabb időjárásra való tekintettel. Az állatainknak szerencsére jó helyük van, ők képesek elviselni a szélsőséges időjárást is. 

Karbantartási munkák voltak Gombán is, Szentmártonban is. Mindkét helyen a növényzetet kellett visszanyesni, mert gyorsan burjánzik. 

A hagyatéki ügyintézést sikerült befejezni, egész nyáron folyamatos tennivalót adott, de sikerült végre mindent letenni, az utolsó tétel is ki van pipálva a listán. Nagyon ideje volt már fájdalmas és fárasztó kötelesség volt, ami hátra van még, az már tényleg nem rajtunk múlik.

Viszont a házasságkötésünkkel közös nevünk lett Alexszel, így most elkezdődött az újabb kör. Ez egy kicsit egyszerűbb, hogy minden átkerüljön az új neveinkre, itt is mindent elrendeztünk, csak olyanok vannak hátra, amikhez az új igazolványaink kellenek majd. Az esküvő szervezésére is nagy gondot fordítottunk. Ez a hónap igazából rólunk szólt, próbáltunk kicsit magunkkal is foglalkozni. 

Persze, igazi nász időszakról szó sem lehetett. A hónap vége még tudott meglepetéseket okozni, így megfordultunk sürgősségi fogászaton édesanyámmal és ugyanazon a hétvégén megmagyarázhatatlan okból a 20 éve a falon lévő gáz cirkó kiszakadt a falból, magával hozva a fal egy részét is, így visszatenni sem lehet. Szóval, ezzel a projekttel indul a november. Igazán kibírhatta volna a fűtési szezon végéig, amikor úgyis csere lett volna, mert tényleg elavult, de így jártunk. Elgondolkodtunk más technológián, de mivel az enyhe időjárás ellenére is ősz/tél van, sürgős megoldás kell, tehát a gázfűtés marad, csak éppen egy korszerűbb rendszerrel. Ez legalább a felfogásunkkal is egyezik, miszerint nem romboljuk le azt, ami van, hanem a modernebb technológiát beleépítjük

Persze, próbáljuk a jó oldalát nézni a dolgoknak, ugyan az anyagi kár jelentős, de senki nem sérült meg. Ezt most meg kell csinálni, és ugyan nem a saját döntésünk, de jövőre ez már nem lesz projekt. Tudunk majd más dolgokba több energiát fektetni.

Nos, nem sok kedvem van ehhez, mégis szükséges áttekinteni, hogy milyen évünk is volt. A gondom az, hogy a mostani állapotom már 2020 elején elkezdődött, azóta minden évünk ambivalens volt. Ezt szót használtuk leggyakrabban az elmúlt időszakban.

Na, de most csak 2022-ről. Volt itt minden. A Covid még nem múlt el, szerencsére már nem rettegünk tőle, de ettől még nem örülünk neki. A szomszédban zajló háború ebbe az országba olyan következményeket hozott, mint sehol máshol. Energiaválság, gazdasági válság, hiányok, hideg lakások.

Nálunk a családban az elmúlt három évben négy haláleset és egy éppen csak túlélés volt. Emellett pedig gondolkodnunk és gondoskodnunk kellett. Ami engem illet mindjárt az év elején beszereztem egy autoimmun betegséget a Covid elleni vakcináktól. Gyakorlatilag az év azzal telt, hogy át kellett állítani a háztartást gluténmentesre, ami nem volt olyan egyszerű. Munka közben is fájdalmaim voltak a betegségtől, de nem adtam fel a céljainkat. Nem panaszként mondom, csak éppen ez is benne volt ebben az évben.

Közben majdnem befejeztük a gombai vendégházat. Igaz, ott van az a fránya „majdnem”. 

De nem ezek voltak az igazi problémák, hanem hogy közben elveszítettünk valakit, aki nagyon fontos volt számunkra, valakit, aki a társunk volt a mindennapokban, akivel kölcsönösen segítettük egymást. Ráadásul hirtelen és nem kellett volna még mennie. De utána az ittmaradókat is mi támogattuk és mi intéztünk mindent. Magunkat is nehéz volt menedzselni, de mindent is kellett. Kegyetlen volt. Nem volt idő a gyászra, mert az élet ment tovább és követelte a maga részét. Tanfolyamot végeztem éppen, mikor meghalt az apám. Nem kaptam felmentést, 48 órát nem aludtam, de akkor sem. Menni kellett, teljesíteni és vizsgázni. Utána meg intézkedni. Kegyetlen volt, nem pihentem ki azóta sem, most meg csodálkozom, hogy fáradt vagyok. Közben befejezni, amit ő elkezdett, rendet tenni a kertben, megtervezni, hogy milyen lesz az új életünk, most már nélküle, a támaszunk nélkül. Új szerepekben találtuk magunkat hirtelen és újra kellett szerveznünk a családunkat. 

Amilyenné vált a világ ebben az évben, világossá vált, hogy sem úgy nem élhetünk, mint eddig (erről egyébként folyamatosan írtam eddig is, csak éppen a személyes vonatkozásokat nem láttam előre), sem úgy, ahogy terveztük. Építenünk kell, de egészen mást és egészen máshogy, mint ahogy mi akartuk volna. 

Rákényszerülünk, hogy megtermeljük magunknak amit csak lehet, ha enni akarunk, mert az üzletekben már a pénzünkért sem kapjuk meg, amire szükségünk van. Tudom, sokan álltak és állnak át másik életformára, nekünk is ezt kell tennünk. Persze, emellett nem adhatjuk fel az eddigi életünket sem, hiszen a bevételekre is szükségünk van.

Szóval, tervezünk. Tervezzük a gazdálkodást, az időt, hogy hogyan állunk fel, méghozzá nagyon rövid időn belül. Az új évben pedig már januárban kezdődik is ennek a felépítése.

Első körben fel kell mérnünk, hogy mink van, össze kell szedni mindent és rendszerezni. Ezzel indítunk januárban. Februárban pedig elkezdeni a termelést, a gyümölcsfák metszésével és folytatni a többi tennivalóval.

Közben teljesíteni a munkahelyeinken is, senkit nem érdekel ugyanis, hogy mit csinálsz itthon, mi az élethelyzeted. Sőt, volt aki még belém is rúgott, amikor megtudta, hogy meghalt az apám. Látni akarta, hogy sírok. Nem kapta meg, mert a gyászt én belül hordozom, nem kívül. Na, ezek az emberek azok, akiket nem fogok Rovinportban viszontlátni. Pont elég kemény az élet, az ember egyébként nem vár kíméletet, sőt, még empátiát sem, de aki a más bajának örül, és igyekszik kihasználni és visszaélni a másik ember átmeneti gyengeségével, az nem tartozik a köreinkbe. Mindegy is, csak érdekes tapasztalat volt ez is.

Vissza a tervekhez: amint az időjárás engedi, visszatérünk a gombai projekthez is, most már csak azt a “majdnem”-et kell ledolgoznunk. Le is fogjuk igen hamar. Az udvart karban tartjuk és kialakítjuk párhuzamosan az itthoni kerti munkákkal, a benti munkák közül pedig már csak a konyhában a fekete festés maradt (ajtó és ablakkeretek). Nagyon konkrét időpontban már nem merek gondolkodni, de nagyon szeretnénk május elején indulni vele. Minden esély meg is van rá, pedig most is csak a hétvégék lesznek, amikor dolgozni tudunk rajta, viszont tényleg már csak az utolsó simításokra vár.

Függetlenül attól, hogy nem sikerült a tervek szerint végezni vele, elégedett vagyok és büszke a munkánkra. Sikerült egy olyan környezetet kialakítani, ahol eddig mindenki jól érezte magát, aki eljött megnézni.

Nagyon másban nem gondolkodtunk, ez volt ebben az évben a projekt, és minden szabad időnket ezzel töltöttük. Viszont úgy értékelem, hogy az első lépést megtettük a saját világunk felépítése felé – fizikai szinten is.

Amit Rovinport “Rólad” fejezetében kifejtettünk, azon most már többet tudunk – és kell is – dolgozni. Keressük folyamatosan a partnereinket és hamarosan megjelenünk hivatalosan a nyilvánosság előtt is.

Anyagilag egyelőre csak befektettünk, ezért ezt most nem is részletezem, majd készülni fog beszámoló is.

Fájdalmas, szívszorító veszteségek szerintem mindannyiunkat értek, de próbáljunk meg új lendületet találni mindannyian az Új Évhez – és esetünkben az új életünkhöz is. Ehhez pedig megkeressük a megfelelő társakat, akikkel támogatni tudjuk egymást.

Boldog Új Évet Mindannyiunknak!

Az elmúlt három esztendő nagyon furcsán telt. Elveszítettem ugyanis három hozzám közeli embert. Mindannyian férfiak voltak, így elmondható, hogy a férfiminták szétfoszlottak az életemben és annak esélye is, hogy utólag elmélyítsük a kapcsolatainkat.

Az első a mostohaapám, akivel furcsa volt a viszonyuk. A maga módján szeretett, igyekezett a megfelelő irányba terelgetni, tanítgatni, de például – miközben szerette volna, hogy egyetemi diplomám legyen, – a tanulmányaimat nem támogatta abba az irányba és folyamatosan úgy éreztem: a saját céljaira akart használni. Ő leginkább valamiféle testőrnek akart, aki vigyáz rá és az anyámra. Ő elhunyt 2020 szeptemberében. Egy magányos farkas típus volt, aki a saját kis szabadságharcát vívta és ebbe – anyám mellett – nem fért volna bele egy gyermek. Ezt, amikor elváltak útjaink, meg is mondtam neki. Anyám őt választotta – helyettem.

A mostohaapám egyébként úgy került a képbe, hogy édesapám mindössze néhány hónap után elvált édesanyámtól, amikor én 2-3 éves lehettem. Édesapám egy igazi szakember volt, lakatos, aki folyamatosan képezte magát. Már a honvédségnél is. Volt mentős, majd önkéntes tűzoltó, kazánkezelő és még ki tudja, micsoda. Amennyiben vele élhetek, biztos, hogy belőlem is kihozott volna egy szakembert – vagy többet. De ez nem adatott meg se neki, se nekem. Őt, hosszú ideig én sem kerestem, ezt a mai napig fájlalom, és ő sem keresett engem, élete végén, még le is tagadott, hogy aztán mégis elismerje: van egy fia. Őt a koronavírus és annak szövődményei vitték el tavaly nyáron – mielőtt segíthettünk volna neki.

A harmadik veszteség idén történt: a nagyapám. Nem a vér szerinti. Az apai és az anyai nagyapám már korábban eltávozott, az anyai távozott előbb, az apai később. Ez a Nagyapám a párom édesapja. Ő vele is nagyon furcsa volt a viszonyunk. Eleinte éreztem, hogy méregetett, tudni akarta, hogy milyen ember az, akivel a legidősebb lánya – a vártnál sokkal hosszabb idő után – összekerült. Kimondva-kimondatlanul is bizonyítanom kellett neki, mindenben. Ugyanakkor nagyon tiszteltem és úgy éreztem, ő is engem. Nem becézgetett, nem egy -ka voltam neki, hanem a nevemen szólított és látta, hogy igyekszem egy tőlem teljesen idegen környezetben megállni a helyemet – hol több, hol kevesebb sikerrel. Idővel felfedezte az erényeimet és kezdett talán elismerni is. Rövid idő alatt jó, sőt, nagyon jó viszonyba kerültünk, amelyet a kölcsönös tisztelet jellemzett. Az ő eltávozása viselt meg a legjobban, hiszen napi viszonyban voltunk és őt tekintettem igazán nem csupán a Nagyapámnak, de bizonyos szempontból Apámnak is.

Mindenesetre nagyon furcsa volt és meg is viselt, hogy az apai példaképek távoztak el az életemből. Pont azok, akiket az ember Félistennek, Elnyűhetetleneknek és Ikonoknak tekintett. S talán éppen ezért értékelődött fel a velük töltött rövidebb vagy hosszabb idő. S pont ezért hiányoznak annyira és esne jól velük csak egy közös sörivás is, tartson akár csupán 5 percig is.

Ezek azok a dolgok, amelyek többek között senkinek sincsenek a homlokára írva, mégis magával cipeli élete során. S ezek azok a terhek, amelyeket nem mi kértünk magunknak. Az ember egyébként nem is a terhet kifogásolja, hanem annak ráosztásának a módját és az ÉLET szemétségeit. A rosszat elfogadjuk, de az „ahogy az az életünkbe beszivárog”, azt nem. S soha nem is fogja. Hiába éljük túl, van, amiben nem alkuszunk.

Sok ősi kultúra az egyik legfontosabb ünnepként tartja számon a következő időszakot. A mai multikulturális világban ezek keverednek is, annak az az oka, hogy nagyon közeliek az időpontok és egyik ünnep belefolyik a másikba. Pedig a Halloween és a Samhain nem azonos ünnep. Vidéken hagyományosan ilyentájt tartják a szüreti fesztiválokat is, és a keltáknál valóban a Samhain az utolsó betakarítási ünnep, valamint a kelta új év kezdete is volt egyben.

Sok új-pogány honlap és könyv állítja, hogy a korai keresztények kísérlete volt Halloweent rátelepíteni a Samhain ünnepre. Pedig gyakorlatilag a modern értelemben vett Halloween az összes hozzá társított szokással csak az elmúlt 500 évben alakult ki és nagyon kevés összefüggése van (ha egyáltalán van ilyen) az ősi pogány vallásokkal.

A Halloween eredete nem a pogány rítusokban gyökerezik. Eredetileg a IV. században még tavasszal ünnepelték a Pünkösd utáni első vasárnapon.

Szinte a kereszténység kezdeteitől megszokott gyakorlat volt, hogy megülték a mártírhalálok évfordulóját. Ezt általában a legközelebbi templomban tették, vagy azon a helyen, ahol a mártírhalál történt. A negyedik században a szomszédos templomok közösen kezdték el ünnepelni ezeket az ünnepeket.
Az eredeti Katolikus Enciklopédia szerint III. Gergely pápa (731-741) a Szent Péter-bazilikát „minden tökéletes igaznak”, azaz a halottaknak és a szenteknek szentelte fel, november 1-én és ennek az évfordulója lett Halloween. A cluny bencés apátok hatására terjedt el az ünnep először Rómában, később a keresztény világban.
Bár ez a dátum jelentőssé vált a keresztények számára, akkor még nem volt az egész Nyugaton általánosan elfogadott ünnep. Hatvan évvel később, IV. Gergely pápa elismerte a Mindenszentek napját a Halottak napjának és így terjedt el mindenhol, hogy november első napján ünnepeljék.
A katolikus hitben szokás volt a virrasztásaik előtt a tor, lakoma, ezért esik a Halloween október 31-re, mert ez a Mindenszentek előtti virrasztás ideje, nem azért, mert az egyház át akarta keresztelni Samhain-t, vagy bármelyik másik pogány ünnepet.

A keresztények ilyenkor emlékeznek elhunyt szeretteikre is. Eredetileg a Halottak napja csak katolikus, míg a Reformáció emléknapja csak protestáns ünnep. Ugyanakkor napjainkra több református felekezet és az unitáriusok, evangélikusok is elismerték a Halottak napját hivatalos ünnepüknek. Az evangélikusok emellett a Mindenszentek ünnepét is megtartják.

Samhain viszont nem a pogány „Halottak napja”

Samhain az utolsó betakarítási fesztivál az évben, az óesztendő végét, az új év kezdetét és a tél kezdetét jelölte, de történelmi bizonyítékok nincsenek arra, hogy ez bármilyen módon érintette volna a boszorkányokat, vagy vallási szertartásokhoz kötődött volna.
A kelták hite szerint ezen az éjszakán egészen könnyen átjárhatóvá vékonyodik a túlvilág és evilág közti határ, a külső valóságunk és belső világuk közti függöny könnyebben fellibbenthető.
Az írek régi hite szerint ilyenkor a föld alól is előbújnak mindenféle jó, vidám, de ártó, gonosz lények is. Ez utóbbiaktól megóvhatjuk magunkat, ha ijesztő képűre faragott töklámpást állítunk az ablakunkba, udvarunkba, kertünkbe, amelynek belsejébe egész éjjel égő gyertyát állítunk. Ugyanezt a célt szolgálja a jelmezes felvonulás is.

A tavalyi és az idei évben is számomra és a családom számára is személyes veszteségeink miatt sokkal közelibbé vált ez az ünnep. Kapott egy kesernyés felhangot és nem is tudunk azonosulni a szüreti fesztiválok vidámságával. Számunkra ez a megemlékezés ünnepe lett. Remélem, a jövőben ez változni fog és visszatér Samhain vidám jellege is, de idén még nagyon közeli a gyász.

Mindenki más, éppen ezért megismételhetetlen. Ez az egyszeriség tesz minket értékessé. Csakhogy társadalomban élünk, ami csak nagyon fejlett szinten képes teret hagyni az egyéniség kibontakozásának – mert az ilyen emberek kevésbé irányíthatóak.

Van azonban egy évezredek óta nagyszerű hatékonysággal alkalmazott eszköz, amivel sakkban tarthatóak a tömegek: a félelem. Félelmet és haragot kelteni sokkal egyszerűbb, mint szeretetet és ragaszkodást, és hatékonyabb is. Így a hatalom keres egy ártalmatlan és marginális helyzete miatt fokozottan sérülékeny kisebbségi csoportot és rájuk rajzol egy óriási piros X-et, fenyegető ellenséget kreálva belőlük, akiktől majd ő, a hatalom fog megmenteni. És rémtörténeteket kezd mesélni. Korszaktól függ, hogy miről. Olyanokról, akik éppen mások, mint az átlag, vagy legalábbis rájuk lehet sütni, hogy azok. Növényekkel gyógyító és éneklő asszonyokból boszorkány lesz, korukat meghaladó tudósokból eretnek, összetartó vallási kisebbségből sárgacsillagos, másképpen szeretőkből gyerekrontó. Addig szítják az ismeretlentől való félelem tüzét, míg harag nem lesz belőle, s ennek lángjánál az emberek szemrebbenés nélkül nézik végig az épp aktuális „ellenség” megégetését. A füst szagából érzik, hogy ők egy összetartó közösség, erős vezetőkkel, akik megvédik őket az éppen aktuális veszedelemtől. Minél kevésbé fenntartható egy hatalom, minél ingatagabb, annál több veszedelmet kell kreálnia, hogy megtartsa az uralmát a félelmen keresztül. Ha visszatekintünk a történelemre, elszörnyedve látjuk, hányszor történt ez már meg, és nem értjük, hogyan hagyhatták. Pedig ez történik éppen most is.

De nem kötelező azt az utat járnunk, amit kijelölnek nekünk. Körbenézhetünk, és láthatjuk, hogy jöhet háború, világjárvány, éghajlatváltozás, mi még mindig itt vagyunk, és alapvetően jól vagyunk, van mit enni, van hol lakni, vannak, akik szeretnek. Nem egymástól kell félnünk, hanem attól, aki ártatlan kisebbségeket áldoz fel a hatalom oltárán. Választhatjuk a kíváncsiságot a félelem helyett. A szeretetet a harag helyett. Az elfogadást a gyűlölet helyett. Mert mind mások vagyunk és ez viszi előbbre a világot.

Pszichomókus – Tregova Anita pszichológus | Facebook

Rendkívül kettős érzésekkel szembesül az ember napjainkban, ha az önálló lakás megteremtésének kérdés merül fel a fiatalok (30 év alatti személyek) tekintetében. Egyrészt rendkívül sok támogatási (akár kormányzati) és hitelkonstrukció közül választhatnak (CSOK, falusi CSOK stb.), másrészt csak nagyon kevesen tudják ezek feltételeit bevállalni, például, hol vannak már azok az idők, amikor valaki akár önerőből, akár családi segítséggel vágott bele egy építkezésbe.

Régen egyszerű(bb) volt a helyzet. A fiatalok felnőttek a nagyszüleik vagy a szüleik házában és utána választhattak, hogy vagy tovább tanulnak vagy dolgoznak, illetve kirepülnek-e a családi fészekből. A rendszerváltás után azonban ez a megoldás egyre kevésbé volt vonzó. Egyrészt a fiatalok megpróbáltak a saját lábukra állni, például albérletbe mentek és igyekeztek legalább egy kisebb lakásra való pénzt összekuporgatni, hogy idővel megvásárolhassák a kis kertvárosi vagy panelgarzonjukat.

Az elmúlt néhány esztendőben ugyan kétségkívül javult a bérhelyzet, viszont ezzel párhuzamosan rendkívül nagy mértékben romlani kezdett a lakáshelyzet. Immár nagyon távoli álomnak tűnik, hogy egy 26-30 éves fiatal szakember önálló lakást vásároljon magának, de még a saját albérlet megtalálása és megfizetése is komoly kihívást jelent. Mindez annak ellenére jelenthető ki, hogy egy diplomás akár 600-800 000 forintos bruttó fizetésre is számíthat 3-5 év munkaviszony után.

Marad hát néhány választás: az első, hogy marad ott, ahol van. Ez lehet akár csak egy albérlet is és örül, hogy ezt is elérte. Abba ne menjünk bele, hogy milyen érzés lehet egy fiatalnak és az önbecsülésének, aki éppen családalapítás előtt áll, hogy mindössze egy albérletet tud felmutatni.

A második lehetőség, hogy visszaköltözik a szüleihez vagy a nagyszüleihez, ezáltal gyakorlatilag magára erőltet valamit, amire zsigerileg nem vágyik és talán egyszer megörököl egy ingatlant. Ez már eleve ambivalens érzéseket kelt az emberben. Arról nem is beszélve, hogy a több generáció együttélése az elmúlt évtizedekben már kevésbé volt a népszerű – mondjuk az 1970-es vagy 1980-as évekhez képest.

A harmadik lehetőség, hogy az illető felméri az anyagi lehetőségeit és elköltözik egy olyan régióba, ahol olcsóbban kap telket vagy egy felújítandó házat vagy lakást és építkezik – annak minden anyagi, pszichikai vonzatával együtt. Nyilván ilyenkor a saját felújítás vagy építkezés kimerítőbb, viszont az embert vigasztalhatja az a tudat, hogy ha körbenéz az ingatlanán, akkor a saját keze munkáját láthatja.

Valljuk be, ezen lehetőségek mindegyike elkeserítő és meg sem közelíti a néhány évtizeddel ezelőttieket. Aki napjainkban nem kellően szerencsés és rugalmas, az simán évtizedekre benne ragadhat a jelenlegi helyzetében. Ugyanakkor az is tény, hogy nagyon sokan egyszerűen túl kényelmesek, nem akarnak változtatni, így nekik marad a panaszkodás. Amelyre (az érzelmek kiadására) bár szükség van, de semmiképpen sem jelent megoldást.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a pártalálás sem egyszerű napjainkban és egy több évtizedre szóló hitelbevállalás nagyon komoly döntés, főleg egy másik emberrel közösen. Hiszen ilyenkor nem csupán arról van szó, hogy két ember érzelmileg kötődik-e egymáshoz és tudják, hogy a jövőbeli nehézségek ellenére kitartanak egymás mellett, de azt sem tudja senki garantálni, hogy mondjuk 20-30 évig meglesz a biztos anyagi bázisuk, nem lesznek betegek, nem veszítik el a munkahelyeiket vagy nem áll elő olyan vis maior helyzet, amely alaposan felborítja a pénzügyi és más terveiket. Az utóbbira jó példa volt a koronvírus-járvány, amikor sokan veszítették el a munkájukat, örültek, ha az új munkahelyet találtak, s egyáltalán nem biztos, hogy a régihez hasonló összeget kerestek, de az is előfordult, hogy elveszítették egy közeli családtagjukat vagy támogatniuk kellett egy rokonukat.

A megoldást minden bizonnyal a lehetőségek objektív felmérése jelenti és annak eldöntése, hogy van-e lehetőség beleugrani egy kockázatos konstrukcióba (például hitel), illetve, hogy ezt a kockázatot érdemes-e bevállalni. Vagy jobb a nyugodalmas(abbnak tűnő) élet választása és a több évtizedre szóló hitel és a törlesztőrészletek elkerülése. Nyilván mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy neki mi a jó. De az mindenesetre leszögezhető, hogy a régi idők elmúltak, ezt ideje lenne elfogadnia mindenkinek és kellő rugalmasság nélkül senki sem számíthat kedvező megoldásra.

Lakásügyben is és életünk más területeink lehet, hogy most érdemes kivárni. A mostani helyzetre egy választ kapunk, ha kérdést teszünk fel: háborús helyzet van. Ami azért nem egészen fedi a valóságot, de ebbe most nem mennék bele. Ugyanakkor azt is látni lehet, hogy egy újfajta normalitás rajzolódik ki, ami felé tartunk. Azt senki nem mondja, hogy jobb vagy könnyebb lesz a helyzet, viszont talán könnyebb lesz úgy döntéseket hozni, úgy lehetőségeket keresni, ha már legalább stabilizálódtak a kereteink. Azt nem szabad elfelejteni, hogy az első lakást követheti később jobb, szebb, nagyobb és – akármilyen gazdasági vagy politikai korszak is volt – az ember mindig megtalálta a saját boldogulását és megoldásait.

Végszó gyanánt: nem titkolt tervünk az, hogy megvalósítsuk azt is, hogy a tagjaink egymást segítsék ötleteikkel, kapcsolataikkal.