Kategória: Uncategorized 1 / 2 oldal

Már el tudjuk fogadni az OTP SZÉP kártyát a Fészek vendégházban!

Húsvéttól már tudtok foglalni. Tervezzetek bátran, szeretettel várunk Benneteket!

OTP SZÉP kártya előlegfizetés

Évértékelés – 2022

Nos, nem sok kedvem van ehhez, mégis szükséges áttekinteni, hogy milyen évünk is volt. A gondom az, hogy a mostani állapotom már 2020 elején elkezdődött, azóta minden évünk ambivalens volt. Ezt szót használtuk leggyakrabban az elmúlt időszakban.

Na, de most csak 2022-ről. Volt itt minden. A Covid még nem múlt el, szerencsére már nem rettegünk tőle, de ettől még nem örülünk neki. A szomszédban zajló háború ebbe az országba olyan következményeket hozott, mint sehol máshol. Energiaválság, gazdasági válság, hiányok, hideg lakások.

Nálunk a családban az elmúlt három évben négy haláleset és egy éppen csak túlélés volt. Emellett pedig gondolkodnunk és gondoskodnunk kellett. Ami engem illet mindjárt az év elején beszereztem egy autoimmun betegséget a Covid elleni vakcináktól. Gyakorlatilag az év azzal telt, hogy át kellett állítani a háztartást gluténmentesre, ami nem volt olyan egyszerű. Munka közben is fájdalmaim voltak a betegségtől, de nem adtam fel a céljainkat. Nem panaszként mondom, csak éppen ez is benne volt ebben az évben.

Közben majdnem befejeztük a gombai vendégházat. Igaz, ott van az a fránya „majdnem”. 

De nem ezek voltak az igazi problémák, hanem hogy közben elveszítettünk valakit, aki nagyon fontos volt számunkra, valakit, aki a társunk volt a mindennapokban, akivel kölcsönösen segítettük egymást. Ráadásul hirtelen és nem kellett volna még mennie. De utána az ittmaradókat is mi támogattuk és mi intéztünk mindent. Magunkat is nehéz volt menedzselni, de mindent is kellett. Kegyetlen volt. Nem volt idő a gyászra, mert az élet ment tovább és követelte a maga részét. Tanfolyamot végeztem éppen, mikor meghalt az apám. Nem kaptam felmentést, 48 órát nem aludtam, de akkor sem. Menni kellett, teljesíteni és vizsgázni. Utána meg intézkedni. Kegyetlen volt, nem pihentem ki azóta sem, most meg csodálkozom, hogy fáradt vagyok. Közben befejezni, amit ő elkezdett, rendet tenni a kertben, megtervezni, hogy milyen lesz az új életünk, most már nélküle, a támaszunk nélkül. Új szerepekben találtuk magunkat hirtelen és újra kellett szerveznünk a családunkat. 

Amilyenné vált a világ ebben az évben, világossá vált, hogy sem úgy nem élhetünk, mint eddig (erről egyébként folyamatosan írtam eddig is, csak éppen a személyes vonatkozásokat nem láttam előre), sem úgy, ahogy terveztük. Építenünk kell, de egészen mást és egészen máshogy, mint ahogy mi akartuk volna. 

Rákényszerülünk, hogy megtermeljük magunknak amit csak lehet, ha enni akarunk, mert az üzletekben már a pénzünkért sem kapjuk meg, amire szükségünk van. Tudom, sokan álltak és állnak át másik életformára, nekünk is ezt kell tennünk. Persze, emellett nem adhatjuk fel az eddigi életünket sem, hiszen a bevételekre is szükségünk van.

Szóval, tervezünk. Tervezzük a gazdálkodást, az időt, hogy hogyan állunk fel, méghozzá nagyon rövid időn belül. Az új évben pedig már januárban kezdődik is ennek a felépítése.

Első körben fel kell mérnünk, hogy mink van, össze kell szedni mindent és rendszerezni. Ezzel indítunk januárban. Februárban pedig elkezdeni a termelést, a gyümölcsfák metszésével és folytatni a többi tennivalóval.

Közben teljesíteni a munkahelyeinken is, senkit nem érdekel ugyanis, hogy mit csinálsz itthon, mi az élethelyzeted. Sőt, volt aki még belém is rúgott, amikor megtudta, hogy meghalt az apám. Látni akarta, hogy sírok. Nem kapta meg, mert a gyászt én belül hordozom, nem kívül. Na, ezek az emberek azok, akiket nem fogok Rovinportban viszontlátni. Pont elég kemény az élet, az ember egyébként nem vár kíméletet, sőt, még empátiát sem, de aki a más bajának örül, és igyekszik kihasználni és visszaélni a másik ember átmeneti gyengeségével, az nem tartozik a köreinkbe. Mindegy is, csak érdekes tapasztalat volt ez is.

Vissza a tervekhez: amint az időjárás engedi, visszatérünk a gombai projekthez is, most már csak azt a “majdnem”-et kell ledolgoznunk. Le is fogjuk igen hamar. Az udvart karban tartjuk és kialakítjuk párhuzamosan az itthoni kerti munkákkal, a benti munkák közül pedig már csak a konyhában a fekete festés maradt (ajtó és ablakkeretek). Nagyon konkrét időpontban már nem merek gondolkodni, de nagyon szeretnénk május elején indulni vele. Minden esély meg is van rá, pedig most is csak a hétvégék lesznek, amikor dolgozni tudunk rajta, viszont tényleg már csak az utolsó simításokra vár.

Függetlenül attól, hogy nem sikerült a tervek szerint végezni vele, elégedett vagyok és büszke a munkánkra. Sikerült egy olyan környezetet kialakítani, ahol eddig mindenki jól érezte magát, aki eljött megnézni.

Nagyon másban nem gondolkodtunk, ez volt ebben az évben a projekt, és minden szabad időnket ezzel töltöttük. Viszont úgy értékelem, hogy az első lépést megtettük a saját világunk felépítése felé – fizikai szinten is.

Amit Rovinport “Rólad” fejezetében kifejtettünk, azon most már többet tudunk – és kell is – dolgozni. Keressük folyamatosan a partnereinket és hamarosan megjelenünk hivatalosan a nyilvánosság előtt is.

Anyagilag egyelőre csak befektettünk, ezért ezt most nem is részletezem, majd készülni fog beszámoló is.

Fájdalmas, szívszorító veszteségek szerintem mindannyiunkat értek, de próbáljunk meg új lendületet találni mindannyian az Új Évhez – és esetünkben az új életünkhöz is. Ehhez pedig megkeressük a megfelelő társakat, akikkel támogatni tudjuk egymást.

Boldog Új Évet Mindannyiunknak!

Vélemény, hozzászólás?

Eltűnő apai példaképek

Az elmúlt három esztendő nagyon furcsán telt. Elveszítettem ugyanis három hozzám közeli embert. Mindannyian férfiak voltak, így elmondható, hogy a férfiminták szétfoszlottak az életemben és annak esélye is, hogy utólag elmélyítsük a kapcsolatainkat.

Az első a mostohaapám, akivel furcsa volt a viszonyuk. A maga módján szeretett, igyekezett a megfelelő irányba terelgetni, tanítgatni, de például – miközben szerette volna, hogy egyetemi diplomám legyen, – a tanulmányaimat nem támogatta abba az irányba és folyamatosan úgy éreztem: a saját céljaira akart használni. Ő leginkább valamiféle testőrnek akart, aki vigyáz rá és az anyámra. Ő elhunyt 2020 szeptemberében. Egy magányos farkas típus volt, aki a saját kis szabadságharcát vívta és ebbe – anyám mellett – nem fért volna bele egy gyermek. Ezt, amikor elváltak útjaink, meg is mondtam neki. Anyám őt választotta – helyettem.

A mostohaapám egyébként úgy került a képbe, hogy édesapám mindössze néhány hónap után elvált édesanyámtól, amikor én 2-3 éves lehettem. Édesapám egy igazi szakember volt, lakatos, aki folyamatosan képezte magát. Már a honvédségnél is. Volt mentős, majd önkéntes tűzoltó, kazánkezelő és még ki tudja, micsoda. Amennyiben vele élhetek, biztos, hogy belőlem is kihozott volna egy szakembert – vagy többet. De ez nem adatott meg se neki, se nekem. Őt, hosszú ideig én sem kerestem, ezt a mai napig fájlalom, és ő sem keresett engem, élete végén, még le is tagadott, hogy aztán mégis elismerje: van egy fia. Őt a koronavírus és annak szövődményei vitték el tavaly nyáron – mielőtt segíthettünk volna neki.

A harmadik veszteség idén történt: a nagyapám. Nem a vér szerinti. Az apai és az anyai nagyapám már korábban eltávozott, az anyai távozott előbb, az apai később. Ez a Nagyapám a párom édesapja. Ő vele is nagyon furcsa volt a viszonyunk. Eleinte éreztem, hogy méregetett, tudni akarta, hogy milyen ember az, akivel a legidősebb lánya – a vártnál sokkal hosszabb idő után – összekerült. Kimondva-kimondatlanul is bizonyítanom kellett neki, mindenben. Ugyanakkor nagyon tiszteltem és úgy éreztem, ő is engem. Nem becézgetett, nem egy -ka voltam neki, hanem a nevemen szólított és látta, hogy igyekszem egy tőlem teljesen idegen környezetben megállni a helyemet – hol több, hol kevesebb sikerrel. Idővel felfedezte az erényeimet és kezdett talán elismerni is. Rövid idő alatt jó, sőt, nagyon jó viszonyba kerültünk, amelyet a kölcsönös tisztelet jellemzett. Az ő eltávozása viselt meg a legjobban, hiszen napi viszonyban voltunk és őt tekintettem igazán nem csupán a Nagyapámnak, de bizonyos szempontból Apámnak is.

Mindenesetre nagyon furcsa volt és meg is viselt, hogy az apai példaképek távoztak el az életemből. Pont azok, akiket az ember Félistennek, Elnyűhetetleneknek és Ikonoknak tekintett. S talán éppen ezért értékelődött fel a velük töltött rövidebb vagy hosszabb idő. S pont ezért hiányoznak annyira és esne jól velük csak egy közös sörivás is, tartson akár csupán 5 percig is.

Ezek azok a dolgok, amelyek többek között senkinek sincsenek a homlokára írva, mégis magával cipeli élete során. S ezek azok a terhek, amelyeket nem mi kértünk magunknak. Az ember egyébként nem is a terhet kifogásolja, hanem annak ráosztásának a módját és az ÉLET szemétségeit. A rosszat elfogadjuk, de az „ahogy az az életünkbe beszivárog”, azt nem. S soha nem is fogja. Hiába éljük túl, van, amiben nem alkuszunk.

Őszi ünnepek: Samhain, Halloween, Halottak napja

Sok ősi kultúra az egyik legfontosabb ünnepként tartja számon a következő időszakot. A mai multikulturális világban ezek keverednek is, annak az az oka, hogy nagyon közeliek az időpontok és egyik ünnep belefolyik a másikba. Pedig a Halloween és a Samhain nem azonos ünnep. Vidéken hagyományosan ilyentájt tartják a szüreti fesztiválokat is, és a keltáknál valóban a Samhain az utolsó betakarítási ünnep, valamint a kelta új év kezdete is volt egyben.

Sok új-pogány honlap és könyv állítja, hogy a korai keresztények kísérlete volt Halloweent rátelepíteni a Samhain ünnepre. Pedig gyakorlatilag a modern értelemben vett Halloween az összes hozzá társított szokással csak az elmúlt 500 évben alakult ki és nagyon kevés összefüggése van (ha egyáltalán van ilyen) az ősi pogány vallásokkal.

A Halloween eredete nem a pogány rítusokban gyökerezik. Eredetileg a IV. században még tavasszal ünnepelték a Pünkösd utáni első vasárnapon.

Szinte a kereszténység kezdeteitől megszokott gyakorlat volt, hogy megülték a mártírhalálok évfordulóját. Ezt általában a legközelebbi templomban tették, vagy azon a helyen, ahol a mártírhalál történt. A negyedik században a szomszédos templomok közösen kezdték el ünnepelni ezeket az ünnepeket.
Az eredeti Katolikus Enciklopédia szerint III. Gergely pápa (731-741) a Szent Péter-bazilikát „minden tökéletes igaznak”, azaz a halottaknak és a szenteknek szentelte fel, november 1-én és ennek az évfordulója lett Halloween. A cluny bencés apátok hatására terjedt el az ünnep először Rómában, később a keresztény világban.
Bár ez a dátum jelentőssé vált a keresztények számára, akkor még nem volt az egész Nyugaton általánosan elfogadott ünnep. Hatvan évvel később, IV. Gergely pápa elismerte a Mindenszentek napját a Halottak napjának és így terjedt el mindenhol, hogy november első napján ünnepeljék.
A katolikus hitben szokás volt a virrasztásaik előtt a tor, lakoma, ezért esik a Halloween október 31-re, mert ez a Mindenszentek előtti virrasztás ideje, nem azért, mert az egyház át akarta keresztelni Samhain-t, vagy bármelyik másik pogány ünnepet.

A keresztények ilyenkor emlékeznek elhunyt szeretteikre is. Eredetileg a Halottak napja csak katolikus, míg a Reformáció emléknapja csak protestáns ünnep. Ugyanakkor napjainkra több református felekezet és az unitáriusok, evangélikusok is elismerték a Halottak napját hivatalos ünnepüknek. Az evangélikusok emellett a Mindenszentek ünnepét is megtartják.

Samhain viszont nem a pogány „Halottak napja”

Samhain az utolsó betakarítási fesztivál az évben, az óesztendő végét, az új év kezdetét és a tél kezdetét jelölte, de történelmi bizonyítékok nincsenek arra, hogy ez bármilyen módon érintette volna a boszorkányokat, vagy vallási szertartásokhoz kötődött volna.
A kelták hite szerint ezen az éjszakán egészen könnyen átjárhatóvá vékonyodik a túlvilág és evilág közti határ, a külső valóságunk és belső világuk közti függöny könnyebben fellibbenthető.
Az írek régi hite szerint ilyenkor a föld alól is előbújnak mindenféle jó, vidám, de ártó, gonosz lények is. Ez utóbbiaktól megóvhatjuk magunkat, ha ijesztő képűre faragott töklámpást állítunk az ablakunkba, udvarunkba, kertünkbe, amelynek belsejébe egész éjjel égő gyertyát állítunk. Ugyanezt a célt szolgálja a jelmezes felvonulás is.

A tavalyi és az idei évben is számomra és a családom számára is személyes veszteségeink miatt sokkal közelibbé vált ez az ünnep. Kapott egy kesernyés felhangot és nem is tudunk azonosulni a szüreti fesztiválok vidámságával. Számunkra ez a megemlékezés ünnepe lett. Remélem, a jövőben ez változni fog és visszatér Samhain vidám jellege is, de idén még nagyon közeli a gyász.

Boszorkányok pedig nincsenek

Mindenki más, éppen ezért megismételhetetlen. Ez az egyszeriség tesz minket értékessé. Csakhogy társadalomban élünk, ami csak nagyon fejlett szinten képes teret hagyni az egyéniség kibontakozásának – mert az ilyen emberek kevésbé irányíthatóak.

Van azonban egy évezredek óta nagyszerű hatékonysággal alkalmazott eszköz, amivel sakkban tarthatóak a tömegek: a félelem. Félelmet és haragot kelteni sokkal egyszerűbb, mint szeretetet és ragaszkodást, és hatékonyabb is. Így a hatalom keres egy ártalmatlan és marginális helyzete miatt fokozottan sérülékeny kisebbségi csoportot és rájuk rajzol egy óriási piros X-et, fenyegető ellenséget kreálva belőlük, akiktől majd ő, a hatalom fog megmenteni. És rémtörténeteket kezd mesélni. Korszaktól függ, hogy miről. Olyanokról, akik éppen mások, mint az átlag, vagy legalábbis rájuk lehet sütni, hogy azok. Növényekkel gyógyító és éneklő asszonyokból boszorkány lesz, korukat meghaladó tudósokból eretnek, összetartó vallási kisebbségből sárgacsillagos, másképpen szeretőkből gyerekrontó. Addig szítják az ismeretlentől való félelem tüzét, míg harag nem lesz belőle, s ennek lángjánál az emberek szemrebbenés nélkül nézik végig az épp aktuális „ellenség” megégetését. A füst szagából érzik, hogy ők egy összetartó közösség, erős vezetőkkel, akik megvédik őket az éppen aktuális veszedelemtől. Minél kevésbé fenntartható egy hatalom, minél ingatagabb, annál több veszedelmet kell kreálnia, hogy megtartsa az uralmát a félelmen keresztül. Ha visszatekintünk a történelemre, elszörnyedve látjuk, hányszor történt ez már meg, és nem értjük, hogyan hagyhatták. Pedig ez történik éppen most is.

De nem kötelező azt az utat járnunk, amit kijelölnek nekünk. Körbenézhetünk, és láthatjuk, hogy jöhet háború, világjárvány, éghajlatváltozás, mi még mindig itt vagyunk, és alapvetően jól vagyunk, van mit enni, van hol lakni, vannak, akik szeretnek. Nem egymástól kell félnünk, hanem attól, aki ártatlan kisebbségeket áldoz fel a hatalom oltárán. Választhatjuk a kíváncsiságot a félelem helyett. A szeretetet a harag helyett. Az elfogadást a gyűlölet helyett. Mert mind mások vagyunk és ez viszi előbbre a világot.

Pszichomókus – Tregova Anita pszichológus | Facebook

Fiatalon önálló lakás – reménytelen küldetés?

Rendkívül kettős érzésekkel szembesül az ember napjainkban, ha az önálló lakás megteremtésének kérdés merül fel a fiatalok (30 év alatti személyek) tekintetében. Egyrészt rendkívül sok támogatási (akár kormányzati) és hitelkonstrukció közül választhatnak (CSOK, falusi CSOK stb.), másrészt csak nagyon kevesen tudják ezek feltételeit bevállalni, például, hol vannak már azok az idők, amikor valaki akár önerőből, akár családi segítséggel vágott bele egy építkezésbe.

Régen egyszerű(bb) volt a helyzet. A fiatalok felnőttek a nagyszüleik vagy a szüleik házában és utána választhattak, hogy vagy tovább tanulnak vagy dolgoznak, illetve kirepülnek-e a családi fészekből. A rendszerváltás után azonban ez a megoldás egyre kevésbé volt vonzó. Egyrészt a fiatalok megpróbáltak a saját lábukra állni, például albérletbe mentek és igyekeztek legalább egy kisebb lakásra való pénzt összekuporgatni, hogy idővel megvásárolhassák a kis kertvárosi vagy panelgarzonjukat.

Az elmúlt néhány esztendőben ugyan kétségkívül javult a bérhelyzet, viszont ezzel párhuzamosan rendkívül nagy mértékben romlani kezdett a lakáshelyzet. Immár nagyon távoli álomnak tűnik, hogy egy 26-30 éves fiatal szakember önálló lakást vásároljon magának, de még a saját albérlet megtalálása és megfizetése is komoly kihívást jelent. Mindez annak ellenére jelenthető ki, hogy egy diplomás akár 600-800 000 forintos bruttó fizetésre is számíthat 3-5 év munkaviszony után.

Marad hát néhány választás: az első, hogy marad ott, ahol van. Ez lehet akár csak egy albérlet is és örül, hogy ezt is elérte. Abba ne menjünk bele, hogy milyen érzés lehet egy fiatalnak és az önbecsülésének, aki éppen családalapítás előtt áll, hogy mindössze egy albérletet tud felmutatni.

A második lehetőség, hogy visszaköltözik a szüleihez vagy a nagyszüleihez, ezáltal gyakorlatilag magára erőltet valamit, amire zsigerileg nem vágyik és talán egyszer megörököl egy ingatlant. Ez már eleve ambivalens érzéseket kelt az emberben. Arról nem is beszélve, hogy a több generáció együttélése az elmúlt évtizedekben már kevésbé volt a népszerű – mondjuk az 1970-es vagy 1980-as évekhez képest.

A harmadik lehetőség, hogy az illető felméri az anyagi lehetőségeit és elköltözik egy olyan régióba, ahol olcsóbban kap telket vagy egy felújítandó házat vagy lakást és építkezik – annak minden anyagi, pszichikai vonzatával együtt. Nyilván ilyenkor a saját felújítás vagy építkezés kimerítőbb, viszont az embert vigasztalhatja az a tudat, hogy ha körbenéz az ingatlanán, akkor a saját keze munkáját láthatja.

Valljuk be, ezen lehetőségek mindegyike elkeserítő és meg sem közelíti a néhány évtizeddel ezelőttieket. Aki napjainkban nem kellően szerencsés és rugalmas, az simán évtizedekre benne ragadhat a jelenlegi helyzetében. Ugyanakkor az is tény, hogy nagyon sokan egyszerűen túl kényelmesek, nem akarnak változtatni, így nekik marad a panaszkodás. Amelyre (az érzelmek kiadására) bár szükség van, de semmiképpen sem jelent megoldást.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a pártalálás sem egyszerű napjainkban és egy több évtizedre szóló hitelbevállalás nagyon komoly döntés, főleg egy másik emberrel közösen. Hiszen ilyenkor nem csupán arról van szó, hogy két ember érzelmileg kötődik-e egymáshoz és tudják, hogy a jövőbeli nehézségek ellenére kitartanak egymás mellett, de azt sem tudja senki garantálni, hogy mondjuk 20-30 évig meglesz a biztos anyagi bázisuk, nem lesznek betegek, nem veszítik el a munkahelyeiket vagy nem áll elő olyan vis maior helyzet, amely alaposan felborítja a pénzügyi és más terveiket. Az utóbbira jó példa volt a koronvírus-járvány, amikor sokan veszítették el a munkájukat, örültek, ha az új munkahelyet találtak, s egyáltalán nem biztos, hogy a régihez hasonló összeget kerestek, de az is előfordult, hogy elveszítették egy közeli családtagjukat vagy támogatniuk kellett egy rokonukat.

A megoldást minden bizonnyal a lehetőségek objektív felmérése jelenti és annak eldöntése, hogy van-e lehetőség beleugrani egy kockázatos konstrukcióba (például hitel), illetve, hogy ezt a kockázatot érdemes-e bevállalni. Vagy jobb a nyugodalmas(abbnak tűnő) élet választása és a több évtizedre szóló hitel és a törlesztőrészletek elkerülése. Nyilván mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy neki mi a jó. De az mindenesetre leszögezhető, hogy a régi idők elmúltak, ezt ideje lenne elfogadnia mindenkinek és kellő rugalmasság nélkül senki sem számíthat kedvező megoldásra.

Lakásügyben is és életünk más területeink lehet, hogy most érdemes kivárni. A mostani helyzetre egy választ kapunk, ha kérdést teszünk fel: háborús helyzet van. Ami azért nem egészen fedi a valóságot, de ebbe most nem mennék bele. Ugyanakkor azt is látni lehet, hogy egy újfajta normalitás rajzolódik ki, ami felé tartunk. Azt senki nem mondja, hogy jobb vagy könnyebb lesz a helyzet, viszont talán könnyebb lesz úgy döntéseket hozni, úgy lehetőségeket keresni, ha már legalább stabilizálódtak a kereteink. Azt nem szabad elfelejteni, hogy az első lakást követheti később jobb, szebb, nagyobb és – akármilyen gazdasági vagy politikai korszak is volt – az ember mindig megtalálta a saját boldogulását és megoldásait.

Végszó gyanánt: nem titkolt tervünk az, hogy megvalósítsuk azt is, hogy a tagjaink egymást segítsék ötleteikkel, kapcsolataikkal.

…folytatódik!

Jó reggelt Magyarország, jó reggelt világ!

2020. március 24-én azt írtam, hogy Elkezdődött Most azt írom, folytatódik. Többször több helyen is írtam, hogy gazdasági és ezzel párhuzamosan társadalmi változások is folyamatban vannak. Ezt most már a saját bőrünkön érezzük, méghozzá nagyon keményen. Eddig sem ringattam magam abban a hitben, hogy majd egyszer csak eljön a szép új világ és olyan lesz, amilyenben én élni akarok. Egyébként de, olyan lesz, de azért, mert megteremtem magamnak, mert megteremtjük magunknak. Igen, együttműködve. Ez nem lehetőség, hanem a túlélés feltétele.

A régi világunk összedőlt, most egy kényelmetlen átmeneti világ van érvényben, ahol a régi már nem működik, az új meg még nem működik. Eddig az évig csak sejtettük, hogy a váltás fájni fog, most már tudjuk is. Az elmúlt hetek és főleg napok híreinek tükrében mindenkinek az arcába csapódott a Valóság. Elsősorban azoknak nagyon kemény most a helyzetük, akik az utolsó pillanatig hittek a „visszaáll a régi kerékvágás”-ban.

Mert mi is történt és történik? Ahhoz, hogy a változáshoz szükséges folyamatok megtörténhessenek, meg kellett törni az embereket. Ezért kellett például a koronavírus-járvány, illetve az ehhez kapcsolódó intézkedések és ezért kellettek a folyamatosan változó szabályok, fejlesztések, amelyek csak bonyolították az életünket. Közben emberkísérletek folytak. Kísérleteztek azon, hogy mennyit visel el az ember, a társadalom a korlátozásokból és a káoszból. Kísérleteztek az oltások hatóanyagaival, én személy szerint majdnem belehaltam. Nem a betegségbe, amin alsó hangon is átestem vagy ötször, hanem az oltásba. Az egy dolog, hogy sikerült túlélnem a második oltást, de az nemcsak a betegségtől nem óvott meg, de további igen „áldásos hatásként” még sikerült egy autoimmun betegséget is beszereznem. Arról meg nem is beszélek, hogy amióta kis híján belehaltam az anafilaxiás sokkba, minden egyes fejfájásnál rettegek, mert nem tudom, elmúlik-e, meggyógyulok-e valaha. Csekély ár az az életemért, nem? Tudok másokról is, akik így jártak, persze erről nem beszélünk, hiszen a saját tapasztalatainkon kívül semmi nem támasztja alá az összefüggést az oltással. Pedig nagyon sokan vagyunk, akinek a semmiből egyszercsak gyógyíthatatlan betegsége lett. Nem vitatom, van akinek a betegségtől van baja és a koronavírus igenis veszélyes. Csak úgy mondom.

De vissza kísérletekhez. A korlátozások miatt megváltozott az emberek élete, életritmusa. Kiderült, hogy lehet online oktatni és lehet home office-ban dolgozni. Persze, vannak akik még mindig ragaszkodnak a régi felálláshoz, de majd meglátjuk, meddig. Mert amit a korlátozások nem tudtak elérni, azt majd elérik az energiaárak drasztikus emelésével és persze aktuálisan a KATÁ-s adózás megszüntetése. Nem fogják tudni magukat az intézmények fenntartani. Először majd a munkavállalóik létszámát akarják csökkenteni, majd amikor világossá válik, hogy ez nem jelent hosszú távon megoldást, bezárják az irodákat.

Milyen is lesz ez az új fajta élet?

Először is, elkerülhetetlen a digitalizáció. Még így is sokkal olcsóbb online rendszereket fenntartani, mint fizetni a rezsit, az utazást és biztosítani az összes infrastruktúrát a munkavégzéshez. Tegyük hozzá, hogy ezt a folyamatot már évekkel ezelőtt elkezdték bevezetni, nagyon sok mindent már ma sem lehet másképp intézni, mint online.

Másodszor: mindenki menedzselje a családját saját maga. Az iskolák már régóta megszűntek nevelési és oktatási intézmények lenni, most már csak oktatnak. Ez ha belegondolok, így helyes, hiszen a gyerekeket neveljék a szülők, ne egy (vagy több) pedagógus. Az iskolának kizárólag abban van szerepe, hogy a gyerekek szocializálódjanak, megtanuljanak közösségben működni. Tanulni otthon is lehet. Igaz, a szülő nem pedagógus, de nem is az ő dolga az, hogy az elvárt tudásanyagot megtanítsa. A szülő dolga az, hogy tanítson értékrendet, mintát adjon és neveljen. Hogy ez kinek hogy sikerül, azt majd a szoros együttélés megmutatja. Nincs helye ebben az új világban a nevelési és a családműködési diszfunkcióknak. A fiataloknak pedig más, időszakos lehetőségeket kell biztosítani a szocializálódásra (például nyári táborok). Ugyanez a helyzet az idős családtagokkal is. Az hosszútávon nem működik, hogy az ember dolgozni is jár a munkahelyére minden nap, ugyanakkor otthon ápolja még az idős hozzátartozóját. Szóval már csak ezért is, ezen a területen is lesznek változások. Olcsóbb a home office-t bevezetni, mint intézményeket fenntartani arra, hogy az időseket gondozzák valahol. Esetleg a családok összefogásával egymásnak is segíteni lehet.

Harmadszor: mindenki boldoguljon saját maga, állami segítség nélkül. Az állam már évekkel ezelőtt megkezdte a kivonulását azokról a területekről, amik az emberek életének alapjait jelentették. Ezek: az oktatás, az egészségügy és a nyugdíj. Nem lehet tovább húzni azt, hogy mindezekről mi magunk gondoskodjunk magunknak. Az orvosaink, a tanáraink, a szakembereink külföldre mentek. Megjegyzem, ott sem jobb a helyzet, csak már évtizedekkel előrébb tartanak ugyanezekben a folyamatokban. De nálunk már most is az van, hogy ha meg akarsz gyógyulni, akkor magánorvoshoz mész, ha azt akarod, hogy az iskolában a gyerekeddel emberként bánjanak, akkor magániskolába íratod. Innen már csak egy lépés lesz az, hogy ne is legyen általános tankötelezettség, inkább intézkedésekkel próbálják motiválni az embereket arra, hogy taníttassák a gyerekeiket. Így például valakinek 8 általános iskolai végzettség hiányában még jogosítványa sem lehet, de ki lehet találni ennek a feltételrendszerét még tovább is.

Ami pedig a nyugdíjat illeti, az állami törekvés az, hogy előbb dobd fel a pacskert, utána mehetsz nyugdíjba. Szóval vagy összepakolod magadnak, hogy idős korodban ne kelljen dolgoznod, vagy dolgozol életed végéig. Nem mellesleg, nem divat már ma sem nyugdíjasnak lenni. Aki állapota miatt nem tud, csak az nem dolgozik nyugdíj mellett. Nem vészmadárkodni akarok, de legyünk tisztában a tényekkel. Még csak rosszul sem kell éreznünk magunkat miatta, de igenis fel kell készülnünk, meg kell terveznünk az életünket és nagyon tudatosan fel kell építenünk. Két dolgot tehetsz: vagy gondoskodsz magadnak nyugdíjról valamilyen előtakarékoskodással, vagy olyan befektetésekben kezdesz el gondolkodni, amik állandó bevételt termelnek számodra. 

Na igen, az adózás egy másik dolog, és a mai helyzetnek ez is az aktualitása. Ami engem illet, sosem gondoltam, hogy a KATA sokáig marad. Egyszerűen nem fenntartható, de gyanítom, hogy ezt mindenki tudta. Amit tudomásul kell venni: a császárnak mindig meg kellett adni, ami a császáré. Adózni kell. Hogy volt egy időszak, amikor vállalkozók megtehették, hogy kevésbé vették ki a részüket a közteherviselésből, nos, ennek igazából örülniük kellene. Igen, ez most megszűnt, de a KATA előtt is volt élet és most is lesz. Látom, hogy már el is kezdődött az agyalás, hogy akkor ezentúl hogy és mit lehet tenni? Emellett az adózási mód mellett megtehette a vállalkozó, hogy pénzt különített el a jövőbeli öngondoskodásra. Aki nem tette meg, annak lelke rajta. Most ez majd másképp másképp lesz, de ne felejtsük el, hogy öngondoskodni mindenképpen kell!

Lehet véleményünk a dolgokról, hangot is adhatunk neki, tiltakozhatunk is, de vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek. Eltolódtak az arányok a jövedelmek-szolgáltatások-árak tengelyeken, ennek évekig haszonélvezői voltunk. Ezután is lesz élet, bár vannak dolgok, amiket tényleg jobb, ha elfelejtünk. Az utóbbiak egyike például a sokat szidott fogyasztói társadalom. Meg kell tanulnunk megbecsülni azt, amink van és nagyon tudatosan kell menedzselnünk az életünket. Mondjuk érdemes elgondolkodni olyan kérdéseken, hogy tényleg kell-e egy családba 3-4 autó, nem elegendő 1, maximum 2?

Ami engem illet, nem esek kétségbe attól, ha nekem kell nevelnem a gyerekemet, ha nekem kell gondoskodnom/gondoznom a szüleimet, ha nekem kell gondoskodnom önmagamról. Amit évek óta kértem/mondtam akár családon belül, most valósul meg. Nem a jövőben, hanem már az elmúlt két esztendőben is látni lehetett a kibontakozását. A családi ünnepek már nem az ajándékokról szólnak, nem a költésekről, nem a kereskedelmi vonatkozásai kerülnek előtérbe, hanem rólunk, az emberről szólnak. Arról, hogy szeretjük egymást és egyszerűen jólesik találkozni. 

Abban a világban, ami kirajzolódni látszik, muszáj is közösségekben gondolkodnunk. Muszáj ki- és felépítenünk a magunk kis mikrokörnyezetét, mert igen egymásra leszünk utalva. Családtagok is egymásra, a családok is egymásra, a közösségek is egymásra. Mert túlélni lehet talán magányosan és elszigetelve is, de boldogulni csak egymást segítve lehet!

Hozzászólásokat, ötleteket, javaslatokat a Fórum-ban várunk.

Szélmalomharc-körforgás

Az elmúlt másfél évtizedben felerősödött bennem az az érzés, hogy nem csupán az egyes személyek, hanem az egész az emberiség is mindig újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe kerül. Ez részben arra is vezethető vissza, hogy az adott folyamatokra nem sikerült megfelelő válaszokat adni.

A visszatérő momentumok és szituációk egyébként is előfordulnak az emberiség történetében. Mint ha az egyes csoportok és vezetők soha nem tanultak volna az elődeik hibáiból.

Az elmúlt 15 évben az egyes embereknek és a családoknak is meg kellett küzdeniük, illetve szembe kellett nézniük a 2008-as gazdasági világválsággal, az ingatlanpiac összeomlásával, a recesszióval, az adóemelésekkel, a megszorításokkal, a szárazságokkal, a klímaváltozással, az áradásokkal, egy fellélegzési időszakkal, majd a közelmúltban a koronavírus-járvánnyal és annak elhúzódásával, az ukrán-orosz háborúval, az inflációval, a nyersanyaghiányokkal, a termelés akadozásával, az állandó válságintézkedésekkel és a folyamatos változtatásokkal. Bár mindegyik helyzet más volt, de mégis végig azt lehet érezni, hogy a legtöbb kormány és vezető mindig ugyanúgy, ugyanolyan receptet követve lép fel az eltérő problémákkal szemben. Mint ha csak egyféle választ lehetett volna adni az adott kérdésekre. A legszembetűnőbb azonban az volt, hogy az emberi dolgok, a humanitás szépen fokozatosan elveszett. Az Ember és az emberi szempontok egyre inkább háttérbe szorultak. Pedig nem kellett volna ennek így lennie. A legrosszabb az volt, hogy a válaszlépések során a döntéshozók mégis az emberek segítésére, védelmére hivatkoztak. Ezért az egésznek volt egy abszurd „mellékíze”. Ezzel párhuzamosan vajon elgondolkodott-e valaki, hogy ezek a válságok alapvetően mindig ugyanolyanok voltak, azonos dolgokat érintettek és ugyanolyan jelenségekre világítottak rá, de azokat mégis külön kezelte az emberiség és nem próbált meg azok mögé látni?

Emellé társul még az a szintén megfigyelhető és mostanra mindennapossá vált jelenség, amely az emberek „szétcincálására” és elbutítására irányul. Ennek egyik pontja, hogy semmi se működjön jól, megfelelően, hanem kizárólag áttételesen, nehezebben lehessen elérni. Így például egy dolgot csak úgy lehessen elintézni, hogy 2 vagy 3 alkalommal kelljen visszamenni, mint ha szándékosan megbonyolították volna. Ez lehet akár egy ügyintézés is, egy szerződés megkötése. Emellett az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a fejlesztésekre és a karbantartásokra hivatkozva szinte mindig minden környezet állandóan változik, ahol szinte komoly fejtörőnek számít eligazodni. Ez megfigyelhető akár a fizikai, akár az internetes térben is. Ugyanakkor az állandó, folyamatos fejlesztések ellenére a különböző rendszerek mégis hemzsegnek a hibáktól, az értelmetlen működési jellemzőktől. Pedig ezekben a helyzetekben is a megoldást az jelenthetné, ha az emberiség visszatérne a „legjobb út az egyenes” elvhez és a különböző alapértékekhez (őszinteség, szeretet, tisztesség stb.), mint iránytűhöz és a bonyolult, összetett megoldások helyett a legegyszerűbbeket és a leghatékonyabbakat kellene választani. S e folyamat során a legfontosabbnak a környezetnek és az embernek kellene lennie. Ezt pedig nem is olyan nehéz megvalósítani, mint amennyire sokan gondolják: a mindennapi kis dolgokban kezdődik. Egy mosolyban, egy ölelésben, egy kedves gesztusban, akár a másik emberrel, állattal vagy más lénnyel, akár az egyes eszközökkel való kommunikáció módjában. Szintén fontos, hogy az állandó ügyintézés miatt folyamatos stresszhelyzetben élünk és mint ha szándékosan az lenne a cél, hogy ne tudjunk önmagunkra, a vágyaink és a céljaink megvalósítására, a környezetünkre, a szeretteinkre és a Földünkre összpontosítani.

S a folytatás, illetve a megoldás? Az csak rajtatok, rajtunk múlik. Várunk titeket a Fórumban.

Legyél kedves…önmagadhoz

Rengeteg módon vagyunk képesek önostorozni magunkat egy átlagos napon, a legtöbb embernek annyira rutinszerűvé válik a negatív belső hang, hogy már fel sem tűnik. „Hogy nézek ki?” „Hogy mondhattam ilyet?” „Hogy tehettem ilyet?” „Béna vagyok.” „Rosszul csinálom, el fogom rontani.” „Undorító vagyok.” Önmagunk legnagyobb kritikusai az esetek nagyon nagy részében mi magunk vagyunk. Azt hisszük, megússzuk, mert a legtöbb dolgot, amit gondolunk magunkról, nem mondjuk ki, tehát nem hallja és nem tudja senki. Elfelejtjük, hogy mi magunk halljuk. Hogy mi magunk tudjuk. Hogy mi figyelünk.

Sajnos nem tanítják az iskolában, hogyan fogadjuk el és szeressük önmagunknak. De előbb-utóbb, az út folyamán elénk fog kerülni valaki vagy valami, aki a folytonos, elérhetetlen tökéletességre való törekvés helyett azt javasolja, barátkozzunk meg önmagunkkal, és tanuljuk meg szeretni ezt a tökéletlen, igyekvő embert, aki vagyunk, hogy aztán kiegyensúlyozottabban tudjunk szeretni másokat is. Bármennyire is hippis frázisnak tűnhet ez, a pozitív pszichológiai kutatások alátámasztják, hogy a kiegyensúlyozottságnak fontos feltétele az önismeret és önmagunk elfogadása. Ehhez pedig elengedhetetlen lépés meghallani és figyelni a saját gondolatainkat önmagunk felé, hogy megfelelően módosíthassunk.

Egy technika erre, ha kiteszünk valahová, ahol jellemzően negatívan gondolkodunk önmagunkról (pl. a tükörre) egy gyerekkori képet, ami minket ábrázol. Valahányszor elítéljük magunkat, nézzünk rá a képre, és próbáljuk annak a gyereknek mondani ugyanazt. Valószínűleg sokkal nehezebb lesz. Pedig az a gyermek is ott van bennünk és figyel. Ha nem beszélnénk így vele, ne tegyük meg jelenkori önmagunkkal sem. Hiszen ugyanúgy nem hat építőleg ránk sem, mint arra a gyerekre se hatna. Ugyanarra van szükséged a fejlődéshez, mint annak a gyereknek: szeretetre, kedvességre és elfogadásra.

Nem lehet teljes egészében kizárni a negatív gondolatokat önmagunkkal kapcsolatban. De ha tudatosítjuk őket, és kezdünk valamit velük, sokkal kevésbé tudják majd uralni az életünket és önképünket, ami segíthet nekünk a változásban.

Forrás: Tregova Anita Pszichomókus

A medencénél

„Néhány napja, amikor a strandon voltam, láttam egy fiatal anyukát és a kislányát bejönni a medence mellé nagyon szépen összehangolt fürdőruhába öltözve.

Az anyuka tökéletes, a fürdőruhával összehangolt szalaggal átkötött laza fürtjeivel az első néhány percben hangosan beszélt telefonon egy barátjával, miközben a lánya állt és várta, hogy bemenjenek a medencébe.

Anya letette a telefont és egy hozzá illő törölközőre dobálta a medencés játékokat és a napvédőt. Majd, miután megtalálta a megfelelő szöget és megvilágítást, készített pár szelfit a lányával.

A kicsi megkérte, hogy menjen be vele a medencébe. Anya azt mondta, várjon, majd a medence előtt pózoltatta a lányát, utána bement a medencébe, majd kijött a medencéből.

A kicsi nagyot mosolygott, és azt mondta, hogy “egér”, mintha milliószor csinálta volna. Aztán az anya azt mondta neki, hogy játszhat. A kicsi bement és úszott pár percig.

Közben anya felhívta egy barátját a telefonjáról és újabb beszélgetést folytatott, miközben a kislánya udvariasan és többször megkérdezte tőle:

„Anya, be tudnál jönni velem a vízbe, légyszi? ”

Figyelmen kívül hagyták.

„Anyu, jössz játszani velem? ” – Kérdezte még egyszer.

Anya körülnézett, de egy percre sem tette le a telefont. 10 perc után végül befejezte a telefonálást, összeszedte a soha nem használt napvédőt, a vízi játékokat, amelyek sosem értek vízhez, majd a lánya is kijött a medencéből.

Ott ültem és azon gondolkodtam utána, aminek egy ideig tanúja voltam. Elképzeltem az általa készített képeket, amiket tökéletesen szerkesztett és közzétett a közösségi médiában olyan felirattal, mint „Medencés idő a babámmal! #Emlékek készítése”.

Eközben valahol egy másik anyuka otthon lesz a gyerekeivel, a házban rendetlenség, a játékok szerteszét. A haja borzas, ruhája nyálas vagy maszatos. Biztos fáradt, mert egész nap főzött, gondozott, takarított és játszott a gyerekeivel.

Megnézi azt a képet, és összehasonlítja magát a tökéletes anyukával a medencében.

A bűntudat a fülébe súgja:

„Nem vagy elég jó… „

„Nem úgy nézel ki, mint az a medencés anya… „

„Nincs pénzed ilyen drága jelmezeket venni, és nincs időd olyan emlékeket szerezni, mint neki”… és az a fiatal anyuka el fogja ezt hinni. Érezni fogja a kudarcot. Soha nem fogja megtudni, hogy amivel aznap az idejét töltötte, az sokkal jobb volt a gyermekei szemében, mint az a „tökéletes anyuka” a strandon.”

Amit a közösségi médiában látunk, az nem mindig valós.

Néha és gyakran kész csapda. Szerkesztett, szűrt és hamis.

Néha látunk abszolút pompás nyaralási fotókat, gyönyörű házakat és frissen fésült hajat, de ez csak EGY pillanat. Ez a legjobb időszak egy olyan egész napban, mint a miénk.

Dolgozol, takarítasz és összeszeded a piszkot… Ez a kirakat anya nem mérhető hozzád.

Elég vagy! Csodálatos vagy és a legjobb az egészben, hogy IGAZI vagy!” (eddig a bejegyzés, amit az interneten találtam, ha valaki tudja, ki a szerző, jelezze)

A maszatos blúzod, a rendetlen otthonod és a boldog gyerekeid igaziak és ők bizonyítják, hogy jó vagy! Tudod, könnyű takarítani egy üres házat, de nehéz benne élni.

A legfontosabb, hogy tedd az otthonod boldog hellyé a gyermekeid számára. Mindenki visszatér a boldogsága helyszínére. Élvezd gyermekeid mosdatását. Egy nap el fognak tűnni. Minden gyerek kiborítja a tejet. Tanuld meg mosolyogva feltörölni.

A mai közösségi média megszállott világában könnyű beleesni abba a csapdába, hogy folyamatosan összehasonlítjuk magunkat másokkal. Látunk bejegyzéseket az emberek „tökéletes” életéről, és kezdjük úgy érezni, hogy nem érünk fel hozzájuk. Az ezekből az összehasonlításokból származó szorongás elsöprő lehet és az alkalmatlanság érzéséhez vezethet. De a helyzet az, hogy nem tudjuk, mi történik valójában ezek mögött a bejegyzések mögött. Mindenkinek megvannak a maga küzdelmei és problémái, függetlenül attól, hogy mások élete mennyire tökéletesnek tűnhet a közösségi médiában. Az egyszerű élet azt jelenti, hogy elégedettek vagyunk azzal, amink van, a saját életünkre koncentrálunk, és nem törekszünk folyamatosan többre. Tehát ahelyett, hogy összehasonlítanád magad másokkal, összpontosíts arra, hogy hálás legyél azért, amid van.

1 / 2 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén

Instagram
Pinterest
Pinterest
fb-share-icon