Az elmúlt másfél évtizedben felerősödött bennem az az érzés, hogy nem csupán az egyes személyek, hanem az egész az emberiség is mindig újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe kerül. Ez részben arra is vezethető vissza, hogy az adott folyamatokra nem sikerült megfelelő válaszokat adni.

A visszatérő momentumok és szituációk egyébként is előfordulnak az emberiség történetében. Mint ha az egyes csoportok és vezetők soha nem tanultak volna az elődeik hibáiból.

Az elmúlt 15 évben az egyes embereknek és a családoknak is meg kellett küzdeniük, illetve szembe kellett nézniük a 2008-as gazdasági világválsággal, az ingatlanpiac összeomlásával, a recesszióval, az adóemelésekkel, a megszorításokkal, a szárazságokkal, a klímaváltozással, az áradásokkal, egy fellélegzési időszakkal, majd a közelmúltban a koronavírus-járvánnyal és annak elhúzódásával, az ukrán-orosz háborúval, az inflációval, a nyersanyaghiányokkal, a termelés akadozásával, az állandó válságintézkedésekkel és a folyamatos változtatásokkal. Bár mindegyik helyzet más volt, de mégis végig azt lehet érezni, hogy a legtöbb kormány és vezető mindig ugyanúgy, ugyanolyan receptet követve lép fel az eltérő problémákkal szemben. Mint ha csak egyféle választ lehetett volna adni az adott kérdésekre. A legszembetűnőbb azonban az volt, hogy az emberi dolgok, a humanitás szépen fokozatosan elveszett. Az Ember és az emberi szempontok egyre inkább háttérbe szorultak. Pedig nem kellett volna ennek így lennie. A legrosszabb az volt, hogy a válaszlépések során a döntéshozók mégis az emberek segítésére, védelmére hivatkoztak. Ezért az egésznek volt egy abszurd „mellékíze”. Ezzel párhuzamosan vajon elgondolkodott-e valaki, hogy ezek a válságok alapvetően mindig ugyanolyanok voltak, azonos dolgokat érintettek és ugyanolyan jelenségekre világítottak rá, de azokat mégis külön kezelte az emberiség és nem próbált meg azok mögé látni?

Emellé társul még az a szintén megfigyelhető és mostanra mindennapossá vált jelenség, amely az emberek „szétcincálására” és elbutítására irányul. Ennek egyik pontja, hogy semmi se működjön jól, megfelelően, hanem kizárólag áttételesen, nehezebben lehessen elérni. Így például egy dolgot csak úgy lehessen elintézni, hogy 2 vagy 3 alkalommal kelljen visszamenni, mint ha szándékosan megbonyolították volna. Ez lehet akár egy ügyintézés is, egy szerződés megkötése. Emellett az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a fejlesztésekre és a karbantartásokra hivatkozva szinte mindig minden környezet állandóan változik, ahol szinte komoly fejtörőnek számít eligazodni. Ez megfigyelhető akár a fizikai, akár az internetes térben is. Ugyanakkor az állandó, folyamatos fejlesztések ellenére a különböző rendszerek mégis hemzsegnek a hibáktól, az értelmetlen működési jellemzőktől. Pedig ezekben a helyzetekben is a megoldást az jelenthetné, ha az emberiség visszatérne a „legjobb út az egyenes” elvhez és a különböző alapértékekhez (őszinteség, szeretet, tisztesség stb.), mint iránytűhöz és a bonyolult, összetett megoldások helyett a legegyszerűbbeket és a leghatékonyabbakat kellene választani. S e folyamat során a legfontosabbnak a környezetnek és az embernek kellene lennie. Ezt pedig nem is olyan nehéz megvalósítani, mint amennyire sokan gondolják: a mindennapi kis dolgokban kezdődik. Egy mosolyban, egy ölelésben, egy kedves gesztusban, akár a másik emberrel, állattal vagy más lénnyel, akár az egyes eszközökkel való kommunikáció módjában. Szintén fontos, hogy az állandó ügyintézés miatt folyamatos stresszhelyzetben élünk és mint ha szándékosan az lenne a cél, hogy ne tudjunk önmagunkra, a vágyaink és a céljaink megvalósítására, a környezetünkre, a szeretteinkre és a Földünkre összpontosítani.

S a folytatás, illetve a megoldás? Az csak rajtatok, rajtunk múlik. Várunk titeket a Fórumban.