Jó reggelt Magyarország, jó reggelt világ!
2020. március 24-én azt írtam, hogy Elkezdődött Most azt írom, folytatódik. Többször több helyen is írtam, hogy gazdasági és ezzel párhuzamosan társadalmi változások is folyamatban vannak. Ezt most már a saját bőrünkön érezzük, méghozzá nagyon keményen. Eddig sem ringattam magam abban a hitben, hogy majd egyszer csak eljön a szép új világ és olyan lesz, amilyenben én élni akarok. Egyébként de, olyan lesz, de azért, mert megteremtem magamnak, mert megteremtjük magunknak. Igen, együttműködve. Ez nem lehetőség, hanem a túlélés feltétele.
A régi világunk összedőlt, most egy kényelmetlen átmeneti világ van érvényben, ahol a régi már nem működik, az új meg még nem működik. Eddig az évig csak sejtettük, hogy a váltás fájni fog, most már tudjuk is. Az elmúlt hetek és főleg napok híreinek tükrében mindenkinek az arcába csapódott a Valóság. Elsősorban azoknak nagyon kemény most a helyzetük, akik az utolsó pillanatig hittek a „visszaáll a régi kerékvágás”-ban.
Mert mi is történt és történik? Ahhoz, hogy a változáshoz szükséges folyamatok megtörténhessenek, meg kellett törni az embereket. Ezért kellett például a koronavírus-járvány, illetve az ehhez kapcsolódó intézkedések és ezért kellettek a folyamatosan változó szabályok, fejlesztések, amelyek csak bonyolították az életünket. Közben emberkísérletek folytak. Kísérleteztek azon, hogy mennyit visel el az ember, a társadalom a korlátozásokból és a káoszból. Kísérleteztek az oltások hatóanyagaival, én személy szerint majdnem belehaltam. Nem a betegségbe, amin alsó hangon is átestem vagy ötször, hanem az oltásba. Az egy dolog, hogy sikerült túlélnem a második oltást, de az nemcsak a betegségtől nem óvott meg, de további igen „áldásos hatásként” még sikerült egy autoimmun betegséget is beszereznem. Arról meg nem is beszélek, hogy amióta kis híján belehaltam az anafilaxiás sokkba, minden egyes fejfájásnál rettegek, mert nem tudom, elmúlik-e, meggyógyulok-e valaha. Csekély ár az az életemért, nem? Tudok másokról is, akik így jártak, persze erről nem beszélünk, hiszen a saját tapasztalatainkon kívül semmi nem támasztja alá az összefüggést az oltással. Pedig nagyon sokan vagyunk, akinek a semmiből egyszercsak gyógyíthatatlan betegsége lett. Nem vitatom, van akinek a betegségtől van baja és a koronavírus igenis veszélyes. Csak úgy mondom.
De vissza kísérletekhez. A korlátozások miatt megváltozott az emberek élete, életritmusa. Kiderült, hogy lehet online oktatni és lehet home office-ban dolgozni. Persze, vannak akik még mindig ragaszkodnak a régi felálláshoz, de majd meglátjuk, meddig. Mert amit a korlátozások nem tudtak elérni, azt majd elérik az energiaárak drasztikus emelésével és persze aktuálisan a KATÁ-s adózás megszüntetése. Nem fogják tudni magukat az intézmények fenntartani. Először majd a munkavállalóik létszámát akarják csökkenteni, majd amikor világossá válik, hogy ez nem jelent hosszú távon megoldást, bezárják az irodákat.
Milyen is lesz ez az új fajta élet?
Először is, elkerülhetetlen a digitalizáció. Még így is sokkal olcsóbb online rendszereket fenntartani, mint fizetni a rezsit, az utazást és biztosítani az összes infrastruktúrát a munkavégzéshez. Tegyük hozzá, hogy ezt a folyamatot már évekkel ezelőtt elkezdték bevezetni, nagyon sok mindent már ma sem lehet másképp intézni, mint online.
Másodszor: mindenki menedzselje a családját saját maga. Az iskolák már régóta megszűntek nevelési és oktatási intézmények lenni, most már csak oktatnak. Ez ha belegondolok, így helyes, hiszen a gyerekeket neveljék a szülők, ne egy (vagy több) pedagógus. Az iskolának kizárólag abban van szerepe, hogy a gyerekek szocializálódjanak, megtanuljanak közösségben működni. Tanulni otthon is lehet. Igaz, a szülő nem pedagógus, de nem is az ő dolga az, hogy az elvárt tudásanyagot megtanítsa. A szülő dolga az, hogy tanítson értékrendet, mintát adjon és neveljen. Hogy ez kinek hogy sikerül, azt majd a szoros együttélés megmutatja. Nincs helye ebben az új világban a nevelési és a családműködési diszfunkcióknak. A fiataloknak pedig más, időszakos lehetőségeket kell biztosítani a szocializálódásra (például nyári táborok). Ugyanez a helyzet az idős családtagokkal is. Az hosszútávon nem működik, hogy az ember dolgozni is jár a munkahelyére minden nap, ugyanakkor otthon ápolja még az idős hozzátartozóját. Szóval már csak ezért is, ezen a területen is lesznek változások. Olcsóbb a home office-t bevezetni, mint intézményeket fenntartani arra, hogy az időseket gondozzák valahol. Esetleg a családok összefogásával egymásnak is segíteni lehet.
Harmadszor: mindenki boldoguljon saját maga, állami segítség nélkül. Az állam már évekkel ezelőtt megkezdte a kivonulását azokról a területekről, amik az emberek életének alapjait jelentették. Ezek: az oktatás, az egészségügy és a nyugdíj. Nem lehet tovább húzni azt, hogy mindezekről mi magunk gondoskodjunk magunknak. Az orvosaink, a tanáraink, a szakembereink külföldre mentek. Megjegyzem, ott sem jobb a helyzet, csak már évtizedekkel előrébb tartanak ugyanezekben a folyamatokban. De nálunk már most is az van, hogy ha meg akarsz gyógyulni, akkor magánorvoshoz mész, ha azt akarod, hogy az iskolában a gyerekeddel emberként bánjanak, akkor magániskolába íratod. Innen már csak egy lépés lesz az, hogy ne is legyen általános tankötelezettség, inkább intézkedésekkel próbálják motiválni az embereket arra, hogy taníttassák a gyerekeiket. Így például valakinek 8 általános iskolai végzettség hiányában még jogosítványa sem lehet, de ki lehet találni ennek a feltételrendszerét még tovább is.
Ami pedig a nyugdíjat illeti, az állami törekvés az, hogy előbb dobd fel a pacskert, utána mehetsz nyugdíjba. Szóval vagy összepakolod magadnak, hogy idős korodban ne kelljen dolgoznod, vagy dolgozol életed végéig. Nem mellesleg, nem divat már ma sem nyugdíjasnak lenni. Aki állapota miatt nem tud, csak az nem dolgozik nyugdíj mellett. Nem vészmadárkodni akarok, de legyünk tisztában a tényekkel. Még csak rosszul sem kell éreznünk magunkat miatta, de igenis fel kell készülnünk, meg kell terveznünk az életünket és nagyon tudatosan fel kell építenünk. Két dolgot tehetsz: vagy gondoskodsz magadnak nyugdíjról valamilyen előtakarékoskodással, vagy olyan befektetésekben kezdesz el gondolkodni, amik állandó bevételt termelnek számodra.
Na igen, az adózás egy másik dolog, és a mai helyzetnek ez is az aktualitása. Ami engem illet, sosem gondoltam, hogy a KATA sokáig marad. Egyszerűen nem fenntartható, de gyanítom, hogy ezt mindenki tudta. Amit tudomásul kell venni: a császárnak mindig meg kellett adni, ami a császáré. Adózni kell. Hogy volt egy időszak, amikor vállalkozók megtehették, hogy kevésbé vették ki a részüket a közteherviselésből, nos, ennek igazából örülniük kellene. Igen, ez most megszűnt, de a KATA előtt is volt élet és most is lesz. Látom, hogy már el is kezdődött az agyalás, hogy akkor ezentúl hogy és mit lehet tenni? Emellett az adózási mód mellett megtehette a vállalkozó, hogy pénzt különített el a jövőbeli öngondoskodásra. Aki nem tette meg, annak lelke rajta. Most ez majd másképp másképp lesz, de ne felejtsük el, hogy öngondoskodni mindenképpen kell!
Lehet véleményünk a dolgokról, hangot is adhatunk neki, tiltakozhatunk is, de vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek. Eltolódtak az arányok a jövedelmek-szolgáltatások-árak tengelyeken, ennek évekig haszonélvezői voltunk. Ezután is lesz élet, bár vannak dolgok, amiket tényleg jobb, ha elfelejtünk. Az utóbbiak egyike például a sokat szidott fogyasztói társadalom. Meg kell tanulnunk megbecsülni azt, amink van és nagyon tudatosan kell menedzselnünk az életünket. Mondjuk érdemes elgondolkodni olyan kérdéseken, hogy tényleg kell-e egy családba 3-4 autó, nem elegendő 1, maximum 2?
Ami engem illet, nem esek kétségbe attól, ha nekem kell nevelnem a gyerekemet, ha nekem kell gondoskodnom/gondoznom a szüleimet, ha nekem kell gondoskodnom önmagamról. Amit évek óta kértem/mondtam akár családon belül, most valósul meg. Nem a jövőben, hanem már az elmúlt két esztendőben is látni lehetett a kibontakozását. A családi ünnepek már nem az ajándékokról szólnak, nem a költésekről, nem a kereskedelmi vonatkozásai kerülnek előtérbe, hanem rólunk, az emberről szólnak. Arról, hogy szeretjük egymást és egyszerűen jólesik találkozni.
Abban a világban, ami kirajzolódni látszik, muszáj is közösségekben gondolkodnunk. Muszáj ki- és felépítenünk a magunk kis mikrokörnyezetét, mert igen egymásra leszünk utalva. Családtagok is egymásra, a családok is egymásra, a közösségek is egymásra. Mert túlélni lehet talán magányosan és elszigetelve is, de boldogulni csak egymást segítve lehet!
Hozzászólásokat, ötleteket, javaslatokat a Fórum-ban várunk.
