Néha olyan, mintha egy futótűz lobogna benn, néha pedig egy kialvó kis gyufa lángját kell óvni a vízeséstől. Nagyon soknak tud érződni. A világ eseményei. Az egyének elfordulásai. Az önzőség szorításai. A fájdalom csendjei. A gőg harsány bántalmai. A meg nem értettség magánya. Az érthetetlen, értelmetlen és mégis napi valóság szinten létező szenvedés milliárd szilánkja, ami körülvesz. A tekintetek mélységei, az arcizmok rezdülésében lévő történetek transzgenerációs tragédiái. A megszámlálhatatlan és megmásíthatatlan apró döntések sorai, amik óriási törésekhez vezetnek. Az emberség hasztalan keresése az automatizált tömegben. Amikor a félelem homályából üvöltő gyűlölet túlharsogja a kitartó kíváncsiság, nyitottság és szeretet hangjait. Mikor elveszni látszik a sok apró kedvesség a szomorúság és kétségbeesés tengerében. Elönt, feldönt, elborít, és jön a merülés, mélyebbre és mélyebbre, még kétségbeesni sincs idő.
Megállni. Lélegezni. Elborítva lenni. Figyelni a mélységet, az ajándékát, az átkát. Tudni, hogy nem létezik egyik a másik nélkül. Lélegezni tovább. Érezni a talajt a talp alatt, a légzést a mellkasban és a hasban, a levegő simítását a bőrön, a gerinc erős tartását akkor is, amikor a lélek remeg. Remeg a test is – félelemtől, haragtól, szomorúságtól és fáradtságtól. De remeg a nevetéstől, egy emlék szépségétől vagy egy érintés gyönyörűségétől is. Egyensúly. Kiesni belőle is része a folyamatnak. Mert meg lehet óvni a gyufa lángját a vízeséstől, és futótűzzé korbácsolódhat, éppen úgy, ahogy ki is aludhat. Látni, érezni, érteni ebből valamennyit fájdalom és felelősség, de a döntés visszavonhatatlan ajándékát adja az ember kezébe. Észlelni nem elég, az észlelés tett nélkül őrületbe kergethet. Embernek maradni, eszerint cselekedni, elfogadni és megszeretni a gyönyörű töröttségeket, kitartó kíváncsisággal nyitottnak maradni. Ez annak a tűznek a magja, mely végső soron, bármily sérülékeny is, kiolthatatlan. Ha van, aki élteti.
