Álmos januári délelőtt. Kint szikrázó napsütés. A csendbe élesen belehasít a váratlan kopogás. A kutyák ugatnak és közben döbbenten merednek rám: ki zavarhat ilyenkor? A választ rövidesen megkapjuk. Belép a nagyi, megnyugtató dolog, de utána jön a meglepetés: a hóna alatt hozza magát, a Csirkét. A kendermagos pehelysúlyút. Alig több mint 7 hónapos, a súlya talán 1,5 kilogramm. A három kutya ledöbben. A csirke is. A kutyák még ugatnak is elfelejtenek. A csirke meg sem mer moccanni. Látszik rajta, hogy a legrosszabbra készült fel: őt most is alighanem levágják. Leperegnek előtte rövidke élete másodpercei. A kutyák szerencsére ismerik a csirkéket, hozzá sem szagolnak, pedig a lábai alig tíz centiméterre vannak a fejüktől. A csirke ettől még inkább megretten. Teljesen elernyed. De ez nem az az állapot, amikor élvezi, hogy hónalj alatt van. Ez dermedtség. Inkább azt mutatja, hogy ő itt sincs kérem, róla feledkezzen meg mindenki. De nem jár sikerrel. Nagyi liheg. A csirke is. A három kutya közül az egyik továbbra is döbbenten néz, ekkora fokú szemtelenséggel még ő sem találkozott. A második kutya érdeklődve várja a fejleményeket, a harmadik pedig megunja a dolgot és tüntetőleg lefekszik, folytatja az alvást. Hülyékkel ő ugyan nem foglalkozik. Nem tudom, hogy a kergetés közben nagyi vagy a csirke fáradt ki jobban. Nagyi töri meg a csendet és büszkén közli a nyilvánvaló tényt, hogy elfogta a gaz szökdösős csirkét. Megköszönöm neki, de mondom, hogy felesleges volt, mert ez a csirke bizony, ha ötször elkapjuk és újra bezárjuk, hatodszor is ki fog szökni. Ő ugyanis ilyen. Mindegy hány szárnyvágás volt már, ő ugrócsirke, különc. Amennyiben úgy alakul, helyből felugrik a 2 méter magas tetejére. Ő világlátó, kalandor, szabad lélek. Nem hat rá senki, semmi. Sem kérés, sem fenyegetés. Nem lehet bezárni. Alig kerül vissza a helyére, 10 perc múlva már újra kint van. Hiába csak egy új nap virradt, újabb szökdösésekkel.

Vélemény, hozzászólás?