Mert én meg kell, hogy mondjam, nem mindig tudom, hogy merre vagyok arccal. Úgy látom az olvasói statisztikákból, hogy Ti sem nagyon. A fura az, hogy miközben eddig azt gondoltam, hogy magyar sajátosság, hogy már szinte szándékosságot sejtek az élet megnehezítése mögött, hogy olyan az egész, mintha minden és mindenki összefogott volna, hogy akadályozza az embert, vagy legalábbis hogy elvonja a figyelmünket, erőnket, időnket, energiáinkat a számunkra fontos dolgoktól, azaz a saját életünktől. De most azt látom, hogy ez világszerte így lehet.
Azt persze nem tudhatom, hogy kinek mi történik most az életében, a magam részéről azt már megszoktam, hogy az utóbbi évtizedben egy év alatt történik annyi minden, ami korábban 10 év alatt sem, és állandóan alkalmazkodni kell. Próbálok folyamatosan valamiféle napi, heti rutint kialakítani, de nem megy. Ahogy elnézem, ehhez csak hozzáad az, hogy vírushelyzet van, enélkül is így történnek a dolgok. Már írni kezdtük itthon, hogy melyik héten mi történik. Egyrészt, hogy követni tudjuk a saját életünket, másrészt, hogy magyarázatot találjunk arra, hogy mitől vagyunk állandóan fáradtak és miért nincs időnk semmire, amit mi szeretnénk. Ha meg éppen idő még akadna, az ember csak ül és néz ki a fejéből.
Azt mondják az ezoterikusok, hogy ez a szabadság, ezért dolgoztunk eddig. Amint megtanulunk alkalmazkodni, rutinosan mozogni, rá fogunk jönni, hogy ez a szabadság, amire vágytunk. De én ezt nem nevezném szabadságnak, inkább egyfajta kényszerpálya. Még ha megadja magát az ember és alkalmazkodik, meghozza a napi több száz döntést, ha még ez már rutinszerűen is működik, akkor sem találok helyet annak, amit én tenni szeretnék, amivel haladni szeretnék, ahogy én szeretném felépíteni az életemet. Az élet szerint az úgy látszik, nem fontos. A probléma ezzel csak az, hogy úgy érzem, nem vagyok fontos a saját életemben. De tényleg nincs semmire idő, pedig nem szokott problémát okozni a priorizálás sem általában.
Minden évben írunk projekttervet, aminek nagy részét azért úgy mellesleg meg is valósítjuk, de egyre több dolog csúszik át a következő évre. Mondhatnánk, hogy mondjak le dolgokról, de már mindenről lemondtam. Már évtizedek óta nem nézek tévét például. Már nem találkozunk a barátainkkal sem, nem lógok a közösségi hálókon. Az utóbbiakon lévő fiókokat csak a munkám miatt tartom meg, de csak akkor megyek fel ezekre a platformokra, ha muszáj. Nem csevegek éjszakába nyúlóan a barátaimmal. Erre sem nekik, sem nekem nincs időm. De még vásárolni is csak hetente egyszer járunk. Már nem sportolunk minden nap, el kell döntenünk, hogy melyik napon mit csinálunk és jó, ha heti két-háromszor sikerül rá sort keríteni. Nem lustultunk el, egyszerűen annyi tennivaló van, hogy választanunk kell.
Marad a munka, a háztartás és a dolgok, amiket meg kell tenni, különben az ember nem felel meg valami új szabályozásnak. Egyszerűen elegem van ebből, hogy folyamatosan kihoznak valami újat, amit megint figyelembe kell venni, amihez megint alkalmazkodni kell. Persze, igen, szabályozás szinten is, de megint csak megemlíteném a szolgáltatókat, ahol szintén a topon kell lenni, követni a legújabb fejlesztéseiket. Már nincs olyan, hogy bármit beállítok és úgy működik. Nem, semmi nem működik. Ha véletlenül sikerül valamit beállítani, amit kényelmesen tudok menedzselni, nem tarthat sokáig az örömöm, önhatalmúlag és egyoldalúan módosítják. Persze a fogyasztói igények figyelembevételével, de ezek szerint én nem vagyok fogyasztó. Nos, azt kell még tudni, hogy mindent online intézek, nem ezzel van a baj önmagában. Vagy ami rendszeresen megtörténik errefelé, hogy egyszerre újítják fel a vasutat és az utakat. Ennek is szép következményei vannak. Az ember nem tud vonattal közlekedni, mert nem nagyon jár. Vannak vonatpótló buszok, amik nem tudnak rendesen közlekedni az útfelújítások miatt, de pontosan ezért autóval sem tudsz nagyon eljutni sehova. Legyek őszinte, azért eljut az ember oda, ahova indult valahogy, de rá kell szánni a jelentős többlet időt, ráadásul kiszámíthatatlan, hogy mennyit.
De mindez nem elég, még hoz az élet mást is. Mindig kell valami szakembert beengedni az otthonomba, ezt is persze akkor, amikor ők jönni akarnak, nem pedig akkor, amikor és ahogy nekem jó lenne. Mindig kell valamit ügyintézni, erre mindig kell időt találni és az értékes szabadságomat pihenés helyett erre pazarolni. Figyelnem kell arra is, hogy ne csak jól tartsam az állataimat, hanem még legyek állatorvos is, de csak azon a szinten, hogy nehogy véletlenül beleszóljak az ő szakmájába, de tudjam, hogy éppen mi az elvárás. Pedig az állataim egészségesek és boldogok, de ez nem elég.
Ja, tegyük hozzá, hogy én még ne is panaszkodjak. Igaz, hogy elnyeli az időmet, az energiáimat és a pénzemet a sok dolog, ami szembejön minden nap, de még bírom. Nem tehetem meg, hogy ne bírjam. Remélem, hogy ezek most átmeneti állapotok…
Mert azért élek a gyanúperrel, hogy ez nem véletlenül történik így. Szándékosságot sejtek a dolgok mögött. A Párom szerint azonban semmiről nem szabad lemondani. Rájöttem, hogy igaza van. Most két dolgot tehetek, vagy behúzom fülem-farkam és eljátszom, hogy minden rendben van, vagy csakazértis megcsinálom, amit én akarok. Ahogy elnézem, a túlélhető magatartás valahogy a kettő között és elegyében van.
A harmadik út, hogy összefogunk másokkal és segítjük egymást, megszervezzük közösen a dolgok menetét.
A.D.
