Nap: 2022. december 30.

Évértékelés – 2022

Nos, nem sok kedvem van ehhez, mégis szükséges áttekinteni, hogy milyen évünk is volt. A gondom az, hogy a mostani állapotom már 2020 elején elkezdődött, azóta minden évünk ambivalens volt. Ezt szót használtuk leggyakrabban az elmúlt időszakban.

Na, de most csak 2022-ről. Volt itt minden. A Covid még nem múlt el, szerencsére már nem rettegünk tőle, de ettől még nem örülünk neki. A szomszédban zajló háború ebbe az országba olyan következményeket hozott, mint sehol máshol. Energiaválság, gazdasági válság, hiányok, hideg lakások.

Nálunk a családban az elmúlt három évben négy haláleset és egy éppen csak túlélés volt. Emellett pedig gondolkodnunk és gondoskodnunk kellett. Ami engem illet mindjárt az év elején beszereztem egy autoimmun betegséget a Covid elleni vakcináktól. Gyakorlatilag az év azzal telt, hogy át kellett állítani a háztartást gluténmentesre, ami nem volt olyan egyszerű. Munka közben is fájdalmaim voltak a betegségtől, de nem adtam fel a céljainkat. Nem panaszként mondom, csak éppen ez is benne volt ebben az évben.

Közben majdnem befejeztük a gombai vendégházat. Igaz, ott van az a fránya „majdnem”. 

De nem ezek voltak az igazi problémák, hanem hogy közben elveszítettünk valakit, aki nagyon fontos volt számunkra, valakit, aki a társunk volt a mindennapokban, akivel kölcsönösen segítettük egymást. Ráadásul hirtelen és nem kellett volna még mennie. De utána az ittmaradókat is mi támogattuk és mi intéztünk mindent. Magunkat is nehéz volt menedzselni, de mindent is kellett. Kegyetlen volt. Nem volt idő a gyászra, mert az élet ment tovább és követelte a maga részét. Tanfolyamot végeztem éppen, mikor meghalt az apám. Nem kaptam felmentést, 48 órát nem aludtam, de akkor sem. Menni kellett, teljesíteni és vizsgázni. Utána meg intézkedni. Kegyetlen volt, nem pihentem ki azóta sem, most meg csodálkozom, hogy fáradt vagyok. Közben befejezni, amit ő elkezdett, rendet tenni a kertben, megtervezni, hogy milyen lesz az új életünk, most már nélküle, a támaszunk nélkül. Új szerepekben találtuk magunkat hirtelen és újra kellett szerveznünk a családunkat. 

Amilyenné vált a világ ebben az évben, világossá vált, hogy sem úgy nem élhetünk, mint eddig (erről egyébként folyamatosan írtam eddig is, csak éppen a személyes vonatkozásokat nem láttam előre), sem úgy, ahogy terveztük. Építenünk kell, de egészen mást és egészen máshogy, mint ahogy mi akartuk volna. 

Rákényszerülünk, hogy megtermeljük magunknak amit csak lehet, ha enni akarunk, mert az üzletekben már a pénzünkért sem kapjuk meg, amire szükségünk van. Tudom, sokan álltak és állnak át másik életformára, nekünk is ezt kell tennünk. Persze, emellett nem adhatjuk fel az eddigi életünket sem, hiszen a bevételekre is szükségünk van.

Szóval, tervezünk. Tervezzük a gazdálkodást, az időt, hogy hogyan állunk fel, méghozzá nagyon rövid időn belül. Az új évben pedig már januárban kezdődik is ennek a felépítése.

Első körben fel kell mérnünk, hogy mink van, össze kell szedni mindent és rendszerezni. Ezzel indítunk januárban. Februárban pedig elkezdeni a termelést, a gyümölcsfák metszésével és folytatni a többi tennivalóval.

Közben teljesíteni a munkahelyeinken is, senkit nem érdekel ugyanis, hogy mit csinálsz itthon, mi az élethelyzeted. Sőt, volt aki még belém is rúgott, amikor megtudta, hogy meghalt az apám. Látni akarta, hogy sírok. Nem kapta meg, mert a gyászt én belül hordozom, nem kívül. Na, ezek az emberek azok, akiket nem fogok Rovinportban viszontlátni. Pont elég kemény az élet, az ember egyébként nem vár kíméletet, sőt, még empátiát sem, de aki a más bajának örül, és igyekszik kihasználni és visszaélni a másik ember átmeneti gyengeségével, az nem tartozik a köreinkbe. Mindegy is, csak érdekes tapasztalat volt ez is.

Vissza a tervekhez: amint az időjárás engedi, visszatérünk a gombai projekthez is, most már csak azt a “majdnem”-et kell ledolgoznunk. Le is fogjuk igen hamar. Az udvart karban tartjuk és kialakítjuk párhuzamosan az itthoni kerti munkákkal, a benti munkák közül pedig már csak a konyhában a fekete festés maradt (ajtó és ablakkeretek). Nagyon konkrét időpontban már nem merek gondolkodni, de nagyon szeretnénk május elején indulni vele. Minden esély meg is van rá, pedig most is csak a hétvégék lesznek, amikor dolgozni tudunk rajta, viszont tényleg már csak az utolsó simításokra vár.

Függetlenül attól, hogy nem sikerült a tervek szerint végezni vele, elégedett vagyok és büszke a munkánkra. Sikerült egy olyan környezetet kialakítani, ahol eddig mindenki jól érezte magát, aki eljött megnézni.

Nagyon másban nem gondolkodtunk, ez volt ebben az évben a projekt, és minden szabad időnket ezzel töltöttük. Viszont úgy értékelem, hogy az első lépést megtettük a saját világunk felépítése felé – fizikai szinten is.

Amit Rovinport “Rólad” fejezetében kifejtettünk, azon most már többet tudunk – és kell is – dolgozni. Keressük folyamatosan a partnereinket és hamarosan megjelenünk hivatalosan a nyilvánosság előtt is.

Anyagilag egyelőre csak befektettünk, ezért ezt most nem is részletezem, majd készülni fog beszámoló is.

Fájdalmas, szívszorító veszteségek szerintem mindannyiunkat értek, de próbáljunk meg új lendületet találni mindannyian az Új Évhez – és esetünkben az új életünkhöz is. Ehhez pedig megkeressük a megfelelő társakat, akikkel támogatni tudjuk egymást.

Boldog Új Évet Mindannyiunknak!

Vélemény, hozzászólás?

Eltűnő apai példaképek

Az elmúlt három esztendő nagyon furcsán telt. Elveszítettem ugyanis három hozzám közeli embert. Mindannyian férfiak voltak, így elmondható, hogy a férfiminták szétfoszlottak az életemben és annak esélye is, hogy utólag elmélyítsük a kapcsolatainkat.

Az első a mostohaapám, akivel furcsa volt a viszonyuk. A maga módján szeretett, igyekezett a megfelelő irányba terelgetni, tanítgatni, de például – miközben szerette volna, hogy egyetemi diplomám legyen, – a tanulmányaimat nem támogatta abba az irányba és folyamatosan úgy éreztem: a saját céljaira akart használni. Ő leginkább valamiféle testőrnek akart, aki vigyáz rá és az anyámra. Ő elhunyt 2020 szeptemberében. Egy magányos farkas típus volt, aki a saját kis szabadságharcát vívta és ebbe – anyám mellett – nem fért volna bele egy gyermek. Ezt, amikor elváltak útjaink, meg is mondtam neki. Anyám őt választotta – helyettem.

A mostohaapám egyébként úgy került a képbe, hogy édesapám mindössze néhány hónap után elvált édesanyámtól, amikor én 2-3 éves lehettem. Édesapám egy igazi szakember volt, lakatos, aki folyamatosan képezte magát. Már a honvédségnél is. Volt mentős, majd önkéntes tűzoltó, kazánkezelő és még ki tudja, micsoda. Amennyiben vele élhetek, biztos, hogy belőlem is kihozott volna egy szakembert – vagy többet. De ez nem adatott meg se neki, se nekem. Őt, hosszú ideig én sem kerestem, ezt a mai napig fájlalom, és ő sem keresett engem, élete végén, még le is tagadott, hogy aztán mégis elismerje: van egy fia. Őt a koronavírus és annak szövődményei vitték el tavaly nyáron – mielőtt segíthettünk volna neki.

A harmadik veszteség idén történt: a nagyapám. Nem a vér szerinti. Az apai és az anyai nagyapám már korábban eltávozott, az anyai távozott előbb, az apai később. Ez a Nagyapám a párom édesapja. Ő vele is nagyon furcsa volt a viszonyunk. Eleinte éreztem, hogy méregetett, tudni akarta, hogy milyen ember az, akivel a legidősebb lánya – a vártnál sokkal hosszabb idő után – összekerült. Kimondva-kimondatlanul is bizonyítanom kellett neki, mindenben. Ugyanakkor nagyon tiszteltem és úgy éreztem, ő is engem. Nem becézgetett, nem egy -ka voltam neki, hanem a nevemen szólított és látta, hogy igyekszem egy tőlem teljesen idegen környezetben megállni a helyemet – hol több, hol kevesebb sikerrel. Idővel felfedezte az erényeimet és kezdett talán elismerni is. Rövid idő alatt jó, sőt, nagyon jó viszonyba kerültünk, amelyet a kölcsönös tisztelet jellemzett. Az ő eltávozása viselt meg a legjobban, hiszen napi viszonyban voltunk és őt tekintettem igazán nem csupán a Nagyapámnak, de bizonyos szempontból Apámnak is.

Mindenesetre nagyon furcsa volt és meg is viselt, hogy az apai példaképek távoztak el az életemből. Pont azok, akiket az ember Félistennek, Elnyűhetetleneknek és Ikonoknak tekintett. S talán éppen ezért értékelődött fel a velük töltött rövidebb vagy hosszabb idő. S pont ezért hiányoznak annyira és esne jól velük csak egy közös sörivás is, tartson akár csupán 5 percig is.

Ezek azok a dolgok, amelyek többek között senkinek sincsenek a homlokára írva, mégis magával cipeli élete során. S ezek azok a terhek, amelyeket nem mi kértünk magunknak. Az ember egyébként nem is a terhet kifogásolja, hanem annak ráosztásának a módját és az ÉLET szemétségeit. A rosszat elfogadjuk, de az „ahogy az az életünkbe beszivárog”, azt nem. S soha nem is fogja. Hiába éljük túl, van, amiben nem alkuszunk.

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén

Instagram
Pinterest
Pinterest
fb-share-icon